Próféta Galéria

Adam Würtz Jr.

Curriculum Vitae
ÁDÁM WÜRTZ Jr.

Born on 22 May 1957, in Budapest, Hungary in a family of artists
Parents:  Ádám Würtz graphic artist, Klára Szentirmai textile artist ..tovább

Berencsi Attila - Beri Ary A hatodik elem című tárlata

„…Berencsi Attilával mégis jó leülni és beszélgetni. Nemcsak azért, mert egyik pillanatról a másikra vált témát – festészetről a zsiráfokra tereli a szót, meghökkentő kérdéseket tesz föl és gondolkodtat el-, hanem mert ráérősen válaszol, figyel, és nem intézi el a dolgokat közhelyek puffogtatásával.
És hiába vagyunk egy nyilvános szórakozóhelyen, senki nem akarja kizökkenteni őt a beszélgetésből. Nem úgy, mint 20 éve, amikor tini lányok rohamozták volna meg. Inkább úgy, mint azelőtt, hogy Beri Ary lett volna belőle. Mondjuk, mint Ózdon, ahol 1967-ben született.
Ott még Berencsi Attila volt, egy csenevész kiskölyök, aki indián akart lenni, és lett is.  Kevesebb sikerrel, mint Winetou, ugyanis a nagy elődöt sosem kergette meg egy csapat alsó tagozatos cowboy. De a ruha, amit maga varrt –függönyrojttal díszítve, hogy indiános legyen az jó lett.
Ügyes keze volt. Rajzolgatott. Csellózott is. Nagymamája engedte és támogatta, meg aztán egy zongora úgysem fért volna el a panelban. Nem volt még nyolcadikos, amikor anyja Pestre vitte. Ismeretlenbe. Attila képes lett volna katonai iskolába iratkozni, csak, hogy ne kelljen otthon lennie többé. A kisképzőbe vették fel inkább. Grafikusnak lenni, tulajdonképpen ez is van annyira kreatív munka, mint a katonaság. Főleg ha tehetségesnek tartják a tanárai. Annak tartották. Attilát mégis a zene érdekelte, a rock’n roll, vagyis az egy generációval előbbi megfogalmazás szerint a hosszú haj meg a hülye zene. Hosszú haj nem volt, zenekar igen, és már gúnynév is. Rajtaragadt, hogy Beri Ary rákenroll…
Egy koncertre igyekezett épp, amikor szembesült a magyar filmgyártás egyik égető problémájával, hogy az anyagi támogatás már megvan, de főszereplő még nincs a filmhez. A tarvíziós bőrdzsekiben pompázó filmesek odaálltak a hátizsákos kisfiú elé, és feltették a kérdést, ugyan lenne-e kedve betölteni ezt az űrt. Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt.
A „Szerelem első vérig” sikeres lett. Nagyon sikeres. Magyar filmről ma már szinte elképzelhetetlen, hogy ennyien beüljenek rá. Beri Ary bekerült a lányszobákba, mint kép, szobák falán. …Sikoltoztak a koncertjén, mert zenélt is néha, a Játékos fiukkal, meg a Pillangókkal. Többen állítják, látták a koncerteket. Találkoztunk olyanokkal, akik szerint jók voltak. De a lányok meg a mozi pénztárak inkább filmet akartak. Jött a „Szerelem második vérig”, vele dalok, melyet, szövegeit saját maga írta, és amiket többen hallgattak, mint a Játékos fiúkét. Azzal a sorral, hogy „A semmire a semmi nem lehet mentség” több száz tinédzserszerelemre lehetett pontot tenni.
A rajongást nem lehetett megállítani. …És nem akart Beri Ary sem lenni, akinek a frizuráját fiúk másolják, aki hasonlít a plakátfiúra, de semmi köze Berencsi Attilához. Menekült. Elvegyült volna. Zenélt volna. Festett volna. De nem tudott elvegyülni. Filmezni hívták. Újra és újra. De csak egyetlen akadt, amibe nem szerelmest kellet volna játszania. A „Túsztörténet” tetszett a külföldi kritikusoknak is. San Sebastianban megkapta érte a legjobb főszereplőnek járó díjat. Nem engedték ki az illetékesek, Hagyták, hogy próbálja a szmokingot, majd azt hazudták neki nincs vízum, mert nincs konzul. Volt vízum, csak nem neki, átvette a díjat helyette más, amit egy év múlva összetörve adtak neki oda. Nem ment többé filmgyárba.
Egy rendező szerint ő volt a legjobb színésze az összes közül. Egy dramaturg szerint a filmeseknek mindig bűntudatuk van, ha egy civilt beemelnek maguk közé, aztán elejtenek. Attila azt mondja, nem sértődött meg. Csak nyomott egy pontot a Beri Ary a filmsztár fejezet végére. Isaura, a kancsal rabszolgalány alakítója soha életében nem tudott megszabadulni attól, hogy ne Isaurának a kancsal rabszolgalánynak tartsák. Berencsi Attila a jóképű szerelmes szerepétől nem tudott szabadulni. Neki még annyi sem jutott, hogy a szappanoperája végen valaki felszabadítsa a beriaryság alól. Energiáit csak az kötötte le, hogy tudatosítsa: ő nem az a fiú, akinek rajongók hiszik. 
Egykori zenekara tagjaiból milliomos lett vagy megasztár. A nagyhatalmú lemezgyári szerkesztőt, aki még kiadni sem javasolta a „szerelem második vérig”című albumot, most királynak hívják rajongói. A filmesek találtak más színészeket. Dalszövegeit csak pop sztárocskák használják, csak néha fizetni felejtenek el érte. Berencsi Atilla az elmúlt húsz évben zenélgetett, festegetett, bujkálgatott. Kevés barátja volt, néha velük sem akart találkozni. Újságíróval beszélni sem volt hajlandó. Eltűnt.
Csoda, hogy a festményei megrendelői egyáltalán megtalálták. Egyik adta a másiknak a nevét, hogy itt ez a fiú, aki jól fest és bármit lefest, amit kérnek tőle. Már ha elvállalta…
Berencsi Attila pedig tanult. Rájött, hogy nem elég a tehetsége. Gyakorolnia is kell, új technikákat kipróbálnia, gitáron és vásznon is, hogy ami megszületik, az tényleg egyedi legyen, olyan, amit még senki nem csinált előtte. Amiből nincs több a földön…”      (Veress Kriszta)

Ecsődi Ákos festőművész (1902-1983) emlékkiállítása

A dunántúli Pusztaalmás-Naszályon született, de nyolcéves korában a család Budapestre költözött. A Képzőművészeti Főiskola növendéke lett, Csók István osztályába került. Negyedévesként a mester tanársegédjeként, továbbképzősként két évig saját műteremben dolgozhatott.

Az Újság című lap szerint: „Csók István növendékei közül Ecsődi Ákos a legkülönb”. 1925-ben tanári oklevelet szerzett. 1927 és 1928 között fél évet Párizsban töltött tanulmányúton; ezt a Szinyei Társaság ösztöndíja tette lehetővé számára. 1928-ban és 1930-ban kollekcióval szerepelt az Ernst Múzeumban. Törzstagja lett az Új Művészek Egyesületének, tagja a KÉVE festő-csoportnak; műveit a Nemzeti Szalonban, a Műcsarnokban és a Tavaszi Szalonban is kiállították. Festményeit bemutatták a New York-i chicagoi magyar kiállításon is.

Harminckét évesen kezdett el rajzot tanítani, először a fővárosi Werbőczy Gimnáziumban oktatott hat éven át. 1940-ben került a makói főgimnáziumba. 1947-ben és 1949-ben helyi művészek társaságában mutatták be képeit. A városban töltött évei alatt előadásokat tartott, tanulmányokat írt, szakfelügyelőként is dolgozott.

1952-ben megszűnt a rajzoktatás a gimnáziumokban, ezért két évig általános iskolákban tanított. 1954-ben családi körülményei miatt visszatért Budapestre, ahol egészen 1968-ig tanított. 1983-ban hunyt el.

Az újbudai 1956-os emlékműpályázat eredményhirdetése

Budapest Főváros XI. Kerület Újbuda Önkormányzata (továbbiakban: Kiíró) 2015 márciusában országos, titkos, nemzeti nyílt pályázatot hirdetett abból a célból, hogy a Móricz Zsigmond körtéren az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc XI. kerületi eseményeinek 60. évfordulójára állítandó emlékmű tervezőjét és magát az emlékmű koncepcióját kiválassza.

A Kiíró deklaráltan nem kívánta meghatározni, milyen műfajú, léptékű, üzenetű műveket várt a pályázatra, de megfogalmazta, hogy egy, az ’56-os forradalom és szabadságharc eszmeiségét hűen kifejező, ám a 21. századi elvárásoknak megfelelő, a fiatalabb generációkkal (is) párbeszédbe lépő emlékmű elkészítéséhez várta a pályázók javaslatait.

A Kiíró sem az emlékmű karakterére, sem anyagára, sem a kijelölt tervezési területen belüli helyszínére, sem a választott technológiákra vonatkozóan megkötést nem tett, de a kiírásban elvárta mindezek korszerűségét és a pályaművön belüli alapos indoklását.
 
A Kiírás egyértelműen fogalmazta meg a pályaművek elvárt hozzáállását a témához, egyszerre nagyon tágra nyitva azok műfaját:
Az emlékműnek kapcsolódnia kell a XI. kerületben történt eseményekhez, és azok legfőbb helyszínéhez, a Móricz Zsigmond körtérhez.
Az emlékműnek kapcsolódnia és integrálódnia kell a helyéül kijelölt térhez és térbe, mely a tágabb értelemben vett Móricz Zsigmond körtér.
Az emlékművel szemben nem elvárás sem a monumentalitás, sem a heroizáló jelleg. Szempont volt azonban az, hogy Emlékmű gondolkodásra késztesse közönségét, képes legyen „párbeszédbe lépni” az arra járókkal, miközben a tervezésnek figyelembe kell vennie a körtér jelentős áthaladó gyalogos forgalmát és közlekedését is, azaz a Körtér mindennapjait.

A beérkezett pályázatokat a Bíráló Bizottság (továbbiakban: BB) 2015. szeptember 3-án megtartott zárt ülésén bontotta ki, sorszámozta, majd több körben alapos és részletes vita után hozta meg döntését. A pályázatra 36 pályamű érkezett be, melyek közül bontás után 1 pályaművet a BB értékelés nélkül kizárt, mert nem felelt meg a kiírásban meghatározott tartalmi és formai követelményeknek. Így 35 pályamű került értékelésre a zsűrizés folyamán.

Általános értékelés:
A pályaművek értékelése során számos, gyakran egymással ellentétes szempont került előtérbe, melyeket a BB egynapos ülésén hosszasan megvitatott. A BB tagjainak többsége úgy gondolta, hogy azok a pályaművek kínáltak jó megoldást, amelyek felismerték, hogy a Móricz Zsigmond körtér telített épített elemekkel, szobrokkal és emlékművekkel, melyek számának növelése épp a tervezett emlékmű kívánt hatása ellen való lenne.

A BB-tagok többsége úgy ítélte meg, hogy azok az emlékműtervek voltak sikeresek, amelyek nem csupán az 56-os hősöknek, túlélőknek állítanának emlékművet, de képesek megszólítani a mai fiatalokat, sőt, a jövő fiatalságát is.

A zsűrizés eredményeképp a BB – többségi szavazással – azokat a javaslatokat preferálta, amelyek elsősorban nem konkrét utalásokkal, figurális ábrázolásokkal, egyértelmű olvasatokat kínáló formavilággal kívánnak hatást elérni, és nem 1956 közhelyszerű toposzaiból építkeznek,
hanem olyan megfejtésre váró, közösségi és egyéni olvasatokat egyként ajánló koncepciókat fogalmaztak meg, amelyek az emlékezés aktusát újszerű keretek között javasolták életre hívni.

A BB éppen ezért – összhangban a kiírással – jó megoldásoknak tartotta a térburkolatot az emlékmű alapvető közegéül választó alkotásokat. Ezeknek – azon kézenfekvő kapcsolódásán túl, hogy a körtéri harcok színtere, a barikádok anyaga maga a burkolat volt – kétségtelen előnyük, hogy a jelekben, építményekben túlzsúfolt Körteret nem terhelik újabb jelekkel, és az emlékezés új minőségét hozhatják a Körtérre.

A BB tagjainak többsége kifejezetten üdvözölte az olyan javaslatokat, amelyekben az emlékmű időben változó jellegét, folyamatszerűségét vélte felfedezni, hiszen ezek az emlékművek önkéntelen reflexióra késztetik az emlékezőt, de az egyszerű járókelőt is.

A BB a pályázatot összességében sikeresnek és eredményesnek tartotta, mert szép számmal érkeztek a kiírás nyitott, az emlékezés újszerű megközelítését szorgalmazó pályaművek is, amelyek közül a legjobbakat díjazásban is részesítette. A részletes értékelés a szavazati jogú tagok többkörös szavazása eredményeképp, az ellenvéleményeket ütköztetve történt meg.

A díjazott pályaművek részletes értékelése:
21.sz. pályamű
A pályamű gondolati alapállása újszerű emlékezést ajánl, melyet a műleírás irodalmi igényességgel fejt ki. Nem kifejezni, deklarálni kíván, nem közérthető szimbólumokkal operál, hanem újfajta közösségi emlékezési formát javasol. „Az emberek kollektív viselkedésformáinak egy részét a természeti hatásokra történő reakciók képezik. Különösen érdekes jelenség ez a városban, ahol az egymásmellettiség, mégis idegenség kettős koncentrációjában időjárás-változás hatására a korábban sokféle ember hirtelen azonos módon kezd viselkedni (tető alá szalad, esernyőt bont, tócsákat kerülgetve szökdel). Életkortól, -helyzettől, tanultságtól, beállítottságtól teljesen függetlenül az utcán járó emberek egy zápor hatására sorstársakká válnak.” – fogalmaznak a tervezők a műleírásukban.

A Móricz Zsigmond körtéri Gomba épületét lőszerraktárként használták a forradalom alatt. Az épület köré vont, burkolatba épített finombeton körgyűrű egyszerre jelöli meg így a forradalomban fontos szerepelt játszó helyet, és egyszerre hoz létre alig észrevehető jelet. Az emlékmű hétköznapi értelemben a burkolat része, ahogy a burkolat részeiből épültek spontán módon a barikádok is a harcok alatt. A mindennapi használat során a téren leheletfinom jelként jelenlévő emlékmű az eső hatására ugyanakkor megváltozik. Az addig halványan, szinte alig olvasható, a Gombát körbevevő sávban kialakított szöveg, amint víz éri, egyre élesebbé, olvashatóbbá válik, míg végül tisztán kivehetők a szöveg egyes elemei vagy annak egésze. Az emlékezet tehát interakciót, személyes indítékot feltételez, ennek megfelelően csak az épület körbejárásával fogadható be az emlékmű, olvasható el a teljes szöveg, merthogy az emlékezet egyéni és kollektív munka – ez a pályamű legfőbb üzenete.

Újszerű és hallatlanul izgalmas lehetőségeket rejt magában, hogy az emlékezés aktusa az időjárás kiszámíthatatlan, mégis elemi erejű jelenségeivel van összekötve: „Az eső által kirajzolt körvonalra egy olyan betongyűrűt terveztünk, amelyen lévő felirat esővíz hatására láthatóvá válik, a száradás során pedig eltűnik. Ez a jelenség utalás a hiányra, és az emlékezés dinamikájára is: az emlékmű változékonyságában élővé, újra és újra felismerhetővé válik – akárcsak az emlékképek, amelyek időről időre felszínre kerülnek, majd átmenetileg újra elfelejtődnek.”

A pályamű nem ad javaslatot az emlékezés konvencionális aktusainak (koszorúzás) megvalósítására, melyet a BB egyértelmű hiányosságként látott, azonban ennek pótlása a továbbtervezés során könnyen megoldható. A felirat szövege (Örkény István 1956-ban írt szövegrészlete, amely a váratlan égiháború és a forradalom metaforájával zárul) költői szépségű
szöveg bármiféle háborús halál értelmetlenségéről, a BB mégis javasolja e szövegrészlet további egyeztetések utáni átgondolását.

Kimagasló gondolati tisztasága, újszerűsége, a fiatalokat, a jövő generációját – kiktől alapvetően függ 1956 szellemének továbbélése – is megszólítani képes egyedisége miatt a BB a pályaművet I. díjban és bruttó 900e ft-os díjazásban részesítette, és a Kiírónak megvalósításra javasolta, a zárójelentésben megfogalmazott ajánlásokkal együtt.

30.sz. pályamű
A pályamű szép példája az emlékezés folyamatosságát az emlékmű folyamatos alakulásával megvalósító elgondolásoknak. Megosztó jellege miatt a köztéri szobor műfaját a szerzők elutasították, s helyette közösségi alkotásban gondolkodtak. Műleírásukban idézik Jochen Gerz német képzőművészt, aki a Brémai körkérdés c. munkájában közel 300 résztvevővel arra a következtetésre jutott, hogy „a köztéri műnek elsősorban a közösség gondolataiban kell megjelennie, nem szükséges materializálódnia. Így a létrejött mű voltaképpen az együttgondolkodásnak állít emléket.”

Javaslatuk szorosan kötődik a Körtéren a forradalom napjaiban kiemelt szerepet játszó térburkoló kockakövekhez. Az emlékművet – mely sokkal inkább egy helyi közösség közös gondolkodásának, s e gondolkodás folyamatos alakulásának lenne jele – olyan kockakőelemeknek a Gomba épület köré való, időről-időre történő elhelyezésével képzelik el, amelybe egy 25 mm-es furatot kiképezve acélrudat ragasztanak. Erre az acélrúdra gravírozhatók fel az adott kockakövet elhelyezni szándékozónak az 1956-os eseményekkel kapcsolatos érzései, gondolatai.

A koncepció szépsége a folyamatosság: az avatáskor még csak néhány elem fokozatosan, évek során bővülve hoz létre újabb és újabb piciny jeleket a Körtéren. Az emlékmű mellett legalább olyan fontos a pályamű azon elgondolása, hogy az emlékezés közösségi folyamata, az emlékműállítás fizikai aktusa mellett a virtuális, világhálón megjelenő felületeken történő regisztrálása az emlékköveknek nyilvánossá, követhetővé teszi a folyamatot. „A forradalom egyéni értelmezésének tárgyba rögzítése helyett az '56-os eszmét a közösség tulajdonába adjuk át.” – fogalmaztak pályaművükben az alkotók. A folyamatosan bővülő műalkotás pontosan pozícionálja az emlékmű tárgyi valóságát látható és a rejtett, szellemi és fizikai, valóságos és virtuális fogalmi ellentétpárokkal leírható jelentéstartományba.

Az elgondolás erejét némiképp csökkenti, hogy a Körtéren az eredeti térburkoló nagykockakőből mára nem maradt burkolat, így a feliratos acélrudak elhelyezéséhez egyszersmind a kockakövek beépítése is szükséges.

Az emlékezés folyamatát központba helyező, kimagasló gondolati tisztaságú, visszafogott, mégis erős koncepciót a BB II. díjban és bruttó 800e ft-os díjazásban részesítette.

17.sz. pályamű
„Interaktív objektumot képzelünk el, melynek létrehozása aktív részvételen alapul, közösen hozva létre az egyéni és közösségi emlékezés tárgyát. Koncepciónk leghangsúlyosabb eleme az a kérdés, miszerint milyen lehetőségei vannak egy szobornak az emlékezés folyamatának előhívására a 21. században?” – fogalmaztak a tervezők a pályaművüket bevezető szövegben.

Az „Emléktár” címet viselő koncepció közérthetően épít az emlékezés folyamatosságára, a közösség bevonására, valamint az emlékezés nyilvánosságára. Az emlékmű megszületése a személyes tárgyak összegyűjtésével és rendszerezésével indul: az elképzelés szerint a felhívásra Újbuda, és a helyi emlékezésben érintett közösségek, szervezetek polgárai olyan tárgyakat küldenek be, amelyek valamilyen módon utalnak a helyi 1956-os eseményekre, személyes és családi történetek fontos emléktárgyai, e tárgyakhoz mellékelve személyes történeteiket is. E tárgyak webes felületen történő dokumentálása mellett a Körtéren a Gomba épületéről pár méterre felállított
210x270x60 cm-es üveg vitrin képezi az emlékmű-koncepció fizikai valóságát, melybe e tárgyak egy része, akár időben változó tartalommal kiállításra kerül.

A kvázi múzeumi objekt köztéri megfogalmazása szellemes megoldás: kikerüli a hagyományos emlékműállítás csapdáit, mégis könnyen értelmezhető, fizikailag közvetlenül átélhető emlékjelet hoz létre. Jól bánik a lépték kérdésével is: messziről – a kivilágítási javaslat miatt – éjszaka is látható, érzékelhető jel, közelről fokozatosan tárul fel a vitrinbe helyezett tárgyhalmaz, s a visszatérő emlékező akár mindig újabb és újabb elemeket vesz észre.

Kérdés ugyanakkor, hogy valóban működne-e a tervezők azon célkitűzése, hogy a fiatalokat e régvolt tárgyak gyűjteményével szólítják meg, s hozzák közel számukra az 56-os események átélését. Ahogy az is kérdéseket vetett fel a BB-ban, hogy a köztéri vitrin vajon mennyiben tud az emlékművektől elvárt módon tartós, vandálbiztos, s így időtálló lenni.

Az emlékművet karakteres, közérthető jelként, mégsem egyolvasatú és direkt üzenetként megfogalmazó, a tárgygyűjtés közösségi aktusát az emlékezés folyamatának központjába állító elgondolásáért a BB III. díjban és bruttó 700e ft-os díjazásban részesítette.

32.sz. pályamű
A pályamű alaptézise, hogy az 1956-os Körtéri események által megtestesített szabadságvágy a Körtéren magán az arra való emlékezés hiányával legyen jelen. Ugyanakkor a közeli Váli utcában javasolt visszafogott koncepciójuk mégis emlékhelyet javasol: a fordított piramis alakú mélyedés oldalfalainak 53 elemére a helyi harcok 53 áldozatának neve kerül. A lokális emlékhely mellett a körtéri harcok helyén további, a burkolatban kialakított 53 jelet – a tervezők megfogalmazásában: „nyomokat” – is javasolt a koncepció.

A mélyedésben elhelyezett, nevekkel ellátott kövek – a tervezők szándéka szerint – a napsugár okozta hő hatására, a mögöttük elhelyezett hőre táguló anyag hőmozgása miatt finoman kicsúszik a ferde felület síkjából, így folyamatosan változó képet hozva létre.

A mű technikai részletei kérdéseket vetnek fel, így a mozgó elemek működése és tartóssága nem megnyugtató még koncepció szinten sem. A tér további, nem az emlékművet érintő javaslatai (pl. aluljárólépcső lefedése) az emlékmű kontextusában nem értelmezhetőek.

A pályamű a forradalom helyi áldozatainak emléket állító műalkotás, az áldozatok neveinek nem közhelyszerű, innovatív keretbe foglalásával, ezért ezt az elgondolást a BB IV. díjban és bruttó 600e ft-os díjban részesítette.

A pályázat eredménye:
A BB döntése meghozatalát követően kibontotta a díjazásban részesített pályaművekhez tartozó lezárt borítékokat és megállapított a díjazottak névsorát:


Az 1. díjas (21. sz.) pályamű készítői: Balázs Marcell, Pelle Zita
A 2. díjas (30. sz.) pályamű készítői: Falvai Balázs, Török Dávid, Nagy Márton, Gyárfás Noémi, Riczu Csaba, Vágner Krisztián (M3 Építész Műterem)
A 3. díjas (17. sz.) pályamű készítői: Győri Blanka, Hardi Ágnes, Hitter Magdolna, Horváth Csilla, Lipták Ágnes, Kiss Rita, Koller Margit (6D csoport), valamint Bíró József Márton és Badik-Szabó Dániel
A 4. díjas (32. sz.) pályamű készítői: Kőhalmy Nóra, Kőmíves Szabolcs


A BB a megvalósításra javasolt 1. díjas pályaművet a mezőnyből kiemelkedőnek tartja, érzékeny, újszerű emlékezetpolitikai felfogásáért és a jövő generáció felé is érvényes üzenet
megfogalmazásáért. Javasolja a Kiírónak, hogy mielőbb kezdje meg a tárgyalásokat a pályamű készítőjével a továbbtervezés és a megvalósítás részleteiről. Ehhez a BB az alábbi ajánlásokat fűzi:

Javasolja, hogy a pályamű továbbtervezése során a tervezők valamilyen módon tegyék lehetővé az évfordulós megemlékezéseket, koszorúzásokat.
Javasolja, hogy az emlékműre kerülő pontos szöveg további egyeztetések során kerüljön véglegesítésre.
Javasolja, hogy a Kiíró és a pályamű készítői gondolják át a Gomba épület körüli finombeton sáv szélességi méretét, igazodva a jelenlegi burkolatosztáshoz. Ugyancsak végiggondolandó a szövegsáv pontos helye, tekintettel az épületkontúron lecsorgó esővíz vonalára.
Felhívja a figyelmet arra, hogy kiemelt szempont kell legyen a különleges technológia (hidrofobizált beton) miatt az időtállóság kérdése, emiatt a pontos megoldás kivitelezés előtti próbafelületek kikísérletezésére kiemelt gondot és időt kell fordítani.

2015. szeptember 3.



A Bíráló Bizottság:

A bírálati munkában szavazati jogú tagként részt vettek:

Dr. Hoffmann Tamás polgármester, Újbuda (a zsűri elnöke)
Nagy Tamás DLA építész, egyetemi tanár, MOME Építészeti Intézet (a zsűri társelnöke)
Tihanyi Dominika DLA tájépítész
Sass Valéria DLA szobrász, egyetemi docens, MKE
Madarassy István szobrász, ötvös
Szegedy-Maszák Zoltán DLA egyetemi tanár, MKE, a Doktori Iskola vezetője
Szabó Levente DLA építész, egyetemi adjunktus, BME Középülettervezési Tanszék
Takács Viktor főépítész, Újbuda
Büki László városgazdálkodási igazgató, Újbuda

A BB munkáját külső szakértőként, szavazati jog nélkül segítette:
Dr. Horváth Miklós történész, hadtörténész, egyetemi tanár, PPKE
Vida Zsolt, A PEK, a POFOSZ és az 56-os Szövetség egységes delegáltja

Munkácsy Mihály képei a Prófétában...

Kivételesen nagy presztízsű kiállítás nyílik a Kulturális Városközpont kapujában: a Próféta Galériában Munkácsy Mihály közel ötven munkáját tekinthetik meg a látogatók október 5. és december 7. között. A kiállítást ingyen látogathatják a kerületben élő 14 év alattiak, valamint a nyugdíjasok.

Az önkormányzat kiemelt támogatásával jöhetett létre a Kulturális Városközpont területén, a Próféta Galériában az a kiállítás, amelyen az idén 170. születésnapját ünneplő Munkácsy Mihály csaknem harminc olajfestménye és grafikája lesz látható. A kiállított anyag gerincét Pákh Imre műgyűjtő kollekciója adja, a fennmaradó munkákat különböző múzeumokból kérte kölcsön a galéria. Az alkotások közül kiemelkedik az Ásító inas egész alakos képe. A kiállított képek összértéke megközelítőleg hárommilliárd forint.

A Próféta Galéria az elmúlt két és fél évben számos kiállításnak, könyvbemutatónak, társasági eseménynek adott otthont. A múlt század első felében élénk kávéházi élet folyt ezen a környéken, a Bartók Béla út - a Hadikkal és a Prófétával - Buda kávéházi fellegvárának számított. Az 1905-ben megnyílt Műegyetem kávéház, később Próféta Kávéház és Étterem nemcsak a műegyetemi professzorok, hanem művészek közkedvelt helye is volt. Az önkormányzat terveiben az szerepel, hogy minden évben egy hasonlóan rangos kiállítással örvendezteti meg itt az újbudaiakat. A Munkácsy-tárlat két hónapig lesz nyitva, október 5. és december 7. között. A XI. kerületben lakó 14 év alattiak, illetve nyugdíjasok az önkormányzat jóvoltából a kiállítást ingyenesen látogathatják.

Csoportos látogatáshoz (iskolai csoportoknak is) a következő telefonszámon kell bejelentkezni: 06-1-688- 6000 ..tovább

1 | 2 | 3 | .. 6