3+1 című kiállítás
BÓBICS DIÁNA, HORVÁTH ANNA, MAKRAI ADÉL és SAS MIKLÓS alkotásai láthatók a 3+1 című kiállításunkon.
3+1 kiállítás
Három nő- és egy férfialkotó története egy térben:
Ha visszamegyünk az időben, egészen a GORGÓK-ig, GRAIÁK-ig,
PERSZEUSZIG, DEUKALION-ig, érdekes, de talán nem egészen tökéletes
párhuzamokat észlelhetünk kiállítóinkkal. Gondoljunk csak a kígyóhajú,
borzalmas tekintetű szörnyekre, PHORKÜSZ három leányára, a GORGÓKRA,
hiszen aki rájuk tekintett, nyomban kővé vált. Három nővérüknek, a
születésüktől öreg GRAIÁK-nak tényleg mindjárt szembetűnt a fogyatékossága:
egyetlen közös szemük és egy foguk volt, amit felváltva használtak, egyszer az
egyik, másszor a másik. Persze PERSZEUSZ, ZEUSZ és DANAÉ fia, a
kalandos életű hős megtalálta és elvette ezt a szemet és fogat tőlük, és csak
akkor adta vissza, mikor a GRAIÁK megmutatták neki az utat a nimfákhoz,
akikhez azért akart eljutni, mert ők őrizték a repülő szárnyas sarukat, a
kifogyhatatlan tarisznyát és a láthatatlanná tévő sisakot. PERSZEUSZ ezek
segítségével jutott el az ÓKEANOSZ mellé, a Föld szélén lakozó GORKÓK-
hoz. Fejüket kígyópikkelyek borították, nagy fogaik voltak, mint a disznóagyar,
kezük rézből és szárnyuk aranyból volt, s aki csak rájuk nézett menten kővé vált.
PERSZEUSZ ravaszul hátat fordított a három GORGÓNAK, és csak a
rézpajzsában visszatükröződő képmásukat nézte, így sikerült lefejeznie
egyiküket. A GIGÁSZOKKAL vívott küzdelmében még maga PALLASZ
ATHÉNÉ is hatékonyan vetette be fegyverként a GORGÓ-fejjel ékesített
pajzsát, ahol a kígyólábú óriások rémülten érezték, ahogy a kőkeménység kúszik
végig tagjaikon, és anélkül, hogy sebet kaptak volna, merevekké és
tehetetlenekké váltak, mint a márvány. A FÖLD az olümposzi istenek ellen
lázadó GIGÁSZOK kiömlő véréből sarjasztotta aztán az első embereket. Ez a
fajta is istentelen és erőszakos volt, akárcsak a GIGÁSZOK, meglátszott rajtuk,
hogy vérükből gyökereztek. Bűneiket látva ZEUSZ szörnyű haragjában – hogy
elpusztítsa őket – özönvízzel árasztotta el a Földet. Már a hegycsúcsokat
verdesték a tenger féktelen habjai, magukkal ragadva az emberek legnagyobb
részét. Csak a PARNASSZOSZ kettős orma emelkedett szabadon a felhők fölé,
másutt már mindent a végtelen víz borított. Ezen a hegyen akadt fenn
DEUKALION, PROMÉTHEUSZ fia, akinél nem volt jobb, igazságszeretőbb és
istenfélőbb emberi lény. ZEUSZ meglátta, hogy már az egész földkerekséget
lucskos mocsarak öntötték el, és látta, hogy annyi közül csak egyetlenegy férfi
maradt életben, aki bűntelen és istenfélő. Ezért aztán szétszórta a felhőket, a
széllel elhordatta az esőt, megmutatta az Égnek a Földet és a Földnek a tiszta
Eget. Így aztán a HÁROM ISTENNŐ és a teremtő FÉRFI utódaikkal
benépesítették a Földet.
A történetet aktualizálva itt áll a három istennő képmásaként a három művésznő,
Bóbics Diána, Horváth Anna és Makrai Adél az összesen hat szemével, és az
egy szál férfiművész, Sas Miklós a teremtőképességével.
Azonban ami közös mind a négy művészben az, hogy a Pécsi Tudomány
Egyetem művészeti karának festő szakára jártak.
Bóbics Diána Münchenben is tanult ösztöndíjasként. Jelenleg Pécsett végzi
doktori tanulmányait. Műveiben a tudomány és a művészet szintetizálásával
kísérletezik. Az ember sérüléseinek organikus visszatükröződései jelennek meg
alkotásaiban, melyeket különböző, valós térszerkezetekbe ágyaz. Ezek együttes
szerepeltetése egy belső, pszichés tér hangulatát tükrözik, különböző
sejtvariációk sokszínű kapcsolódásával. Műveiben szeret többféle anyagot
megjeleníteni, és az anyag finomsága fontos számára, ezért plexit és fóliát is
gyakran használ, mert így szerinte a száraz témák finomabban jelennek meg,
egyfajta ellenpontként. A művész saját élete és a környezete folyamatosan
hatással van rá. Ugyanakkor számára a tudatos gyűjtés, kutatás eredménye is
egy-egy munka, sokszor ilyenkor merít ötletet. A technikák változása abból
adódik, hogy nincs műterme, így amit csak lehet, próbál otthon, tiszta
körülmények között megalkotni. Mutáció című sorozatában a legegyszerűbb
rajzi elemet, a vonal térábrázolási lehetőségeit használja fel. A vonal nem, mint
formát határoló körvonal jelenik meg, hanem egy sajátos szabályok szerint
felépülő struktúrát ad. Az így keletkező motívum hol sűrűbb, hol ritkább, hol
párhuzamos, hol egymást metsző szövetszerű anyagának építőelemeként. A
sorozat egyes darabjain ugyan hasonló „képletek” szerint felépülő struktúrák
jelennek meg, de fellelhetőek eltérések is melyek az egész kompozícióra
kihatnak. Ezek a szerkezeteken belül bekövetkező „génmódosulások”
eredményezik a képi „mutációkat”.
Horváth Anna doktori tanulmányait Tolvaly Ernő tanítványaként folytatta. „A
megfigyelés módjában-technikájában lépett alapvetően más minőség útjára.
Kiszakadva a mindennapok történéseiből, a maga által kiválogatott elemekből
hoz létre egy narratív játékteret. A média különböző szegmenseiből származó
képfragmentumok egyúttal az alkotó belső világát is megjelenítik számunkra; a
művész olyan jelentéshálót sző ezekből az idealizált mikrotörténetekből, melyek
egyúttal saját érzelmi életéről, belső vívódásairól, vágyairól is árulkodnak.
A belső világ feltárásában olyan kontemplatív hagyományhoz nyúlt vissza, mely
a látás szubjektív folyamatait az absztrakció különféle formáin keresztül tárja
fel. Ez a hagyományos festészeti eljárásmód vált a művész önreprezentációs
eszközévé a valóságot vizslató olvasásmódjában.”
A művész ars poeticaja: Munkáim a „másodlagos realizmus” kategóriájába
sorolhatóak. Magazinokban és filmekben látott képeket használok fel a
munka során ihlető forrásként és technikai segédeszközként. A narratív,
figurális képek témáival nincs empatikus kapcsolatom, és a téma
képviselete sem célom. Az emberek közötti lélektani kapcsolatok
foglalkoztatnak, és az ember és a természet közötti titokzatos kapcsolat.
Próbálok kifejezni hangulatokat és az érzelmeket. Munkáim visszatérést
jelentenek a hagyományos festészeti témákhoz és műfajokhoz, miközben
érződik a modern képalkotó eszközök és médiumok hatása.
Makrai Adél műveit az egyetemi évek alatt, volt mestere Tolvaly Ernő Cezanne
„félbehagyott” műveivel hozta párhuzamba, a 'befejezett és befejezetlen'
dilemmáját továbbgondolva. A mostani képei már nem ezt a gondolatmentet
tükrözik, de motívumai elindítanak egy ívet, amelyek a 'a kevesebb néha több'
mottót követik, félig megjelenített alakok formájában, részletekkel való
kiemeléssekkel. Figurális festészetével sokszor filozofál. A mediális technikák,
mint a fotó, a technikai kép, a film, a számítógépes grafika, mind befolyásolják a
képalkotásban. A 'Nézőpont kérdése' sorozatban a szemüveglencsék többféle
impulzust közvetítenek: egyrészt tekinthetjük, mint „kép a képben”, másrészt
tükörképként, ami ráadásul torzított képet ad a felismerhető figurával és annak
környezetével, majd lefelé haladva az egyes lencsékben szétcsúszik,
absztrahálódik a látvány. De a lencsékben megjelenő különböző képekkel az
emberi sokféleséget is érti a művész, miként ugyanazt látjuk, mégis
mindannyian másképpen érzékeljük az adott látványt, hasonlóan, mint ahogy
saját magunkból is egy van, mégis mindenki másnak lát és ítél meg minket.
Különböző transzparens rétegek összekapcsolásának játéka adja a Bennem
című sorozat látványát. Tulajdonképpen lenyomatai önmagának, érzéseinek, és a
művészethez való viszonyához. Önmagát vizsgálja, nőként, családanyaként,
vívódva a családdal szemben fennálló kötelességtudat és a művészi alkotáshoz
nélkülözhetetlen szabadságvágy között. A művész azt gondolja, hogy a
nőművészet és a gender témaköre megkerülhetetlen egy nő életében, aki egyszer
anyává válik.
Sas Miklós Lantos Ferenc tanítványaként végezete művészeti tanulmányait.
Képzőművészeti pályája mellett a Burzsoá Nyugdíjasok zenekar egyik
frontembereként zenész és előadó művészként is funkcionált.
Az itt kiállított művei a figurális jelent megelőző geometrikus korszakából
származnak, a kétezres évekből. Közös jellemzőjük, a természet szolgai
leképezése helyett, a természettel szinkronban létrehozott kompozíciók. A világ
szerkezeti alapelveit alapul véve, azok kombinációira épített
problémafelvetések, sokszor túlzsúfolt, játékos, fél improvizatív állomások a
vizuális, és azon túlmutató, megismerés szerpentinjén haladva. Aranymetszés,
ellentét, párhuzam, fokozás, különféle szimmetriák társítása, egymásra hatása,
leleményes összekapcsolása, jellemzik e műveket. A felületek kitöltése
(színezése), a formák elhelyezése mind- mind a szerkezet felismerését, és
megértését elősegítő eszközök csupán, teret engedve az asszociációnak, hogy a
körülöttünk lévő természeti, társadalmi, végső soron emberi szerveződések is
hasonló mechanizmusok mentén működhetnek.
Zárszóként pedig Szentkuthy Miklós gondolatait idézem:
„Van-e emberibb ösztön a művészkedésnél? Mi is a művészkedés? Törekvés
valami másra, valami többre, mint ami éppen véletlenül vagyunk, érezve, hogy
örökké hiányzik valami. Pedig ezer lehetőség csírái csiklandozzák belsőnket: a
nagy akármi, egy állat is, egy virág is, egy Isten is, és egy félisten is. Nevetséges
hiba, hogy mégiscsak egy emberként, egy arccal kell élnünk, mikor sokkal több
vagyunk, ezer változat. Ma ez a millió változat csak csökevényes ösztönök,
ingerlő lehetőségek alakjában van meg bennünk, és a művészkedés nem más,
mint nyomorúságos pótlása az elveszett ezerféle életnek. A művész tehát így
visszamerül az őstermészet legarchaikusabb termékenységi állapotába – aki
pedig az őstermészetbe merül vissza, az istenekhez tér vissza...”
(3+1 című kiállítás megnyitó szövege: Pásti Katalin - Koszits Attila / Budapest,
2015. április 16.)
