Takáts Márton kiállításának megnyitóbeszéde
Galambos Ádám: Megnyitóbeszéd
Tisztelt megnyitó-közönség!
Hölgyeim és Uraim!
„A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal. Már mikor a motoscafon az állomásról befelé hajóztak, és elhagyták a Canale Grandét a rövidebb út kedvéért, Mihálynak feltűntek jobbra és balra a sikátorok. De ekkor még nem sokat törődött velük, mert eleinte teljesen lefoglalta Velence velencesége: a víz a házak között, a gondolák, a lagúna és a város téglavörös-rózsaszín derűje. Mert Mihály most volt először Olaszországban, harminchat éves korában, a nászútján.” Talán, ha elsőre nem is jut eszünkbe, mégis ismerős lehet Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének kezdő sora. Mihály, a kalandokban és látomásokban nem szűkölködő főhős, aki útnak indul.
Takáts Márton alkotásai hasonló utazásra hívnak minket. Idézetek, hangulatok, impressziók nyílnak ki előttünk, olyan világba nyerünk betekintést, mely egyszerre ismeretlen, és ugyanakkor közelinek tűnő. Mint amikor valakinek olyan érzése támad, hogy már járt ott, ismeri a festményen feltűnő tájat, találkozott hasonló érzéssel. Fakadhat ez abból, hogy Takáts Márton alkotásai nem mély, vagy elvonatkoztatott filozófiát tárnak a néző elé, hanem művein olyan képi üzenettel találkozunk, amely a számunkra ismerős, viszont magunktól észre nem vett környezetet, azaz a hétköznapit alakítja át és teszi ünnepivé.
Tisztelt megnyitó-közönség!
Hölgyeim és Uraim!
A természet és az épített környezet közötti különbségtétel az ember talán elvágyódó voltából adódik. Amíg felfedezzük a szépet a természetben, addig a saját épített környezetünket degradáljuk a városi jelzők mellé helyezett koszos, nyugtalan, zsúfolt kategóriájába. A régi, az antik kerül az említett szelekcióból talán ki, viszont az is csak steril valójában és pompájában. A naturával való emberi kapcsolatunk érdekes ambivalenciája talán az, hogy mindennapjainkat élve a természetbe vágyódunk, viszont azon ritka alkalmakkor, mikor egy kirándulás vagy túra alkalmával ott vagyunk, rádöbbenünk: a sóvárgásunk tárgya lehet, hogy nem is ez volt, hiszen ismeretlen vidékre érkeztünk. Takáts Márton alkotásai ezzel szemben érdekes urbanisztikai perspektíváról árulkodnak. Nála nem a natura az uralkodó, az irányt adó eszme vagy ideológia, hanem egyes utcák részleteinek, annak építészeti, hangulati aspektusával tárja elénk az életet. Épületek, terek, boltívek architektúrája adja a kimunkált vonalak szintézisét. Színek, melyek vidámítanak, apró épületdíszek és stukkók örömteli játéka kerít az alkotásokon vonzalmába.
Amennyiben az épített örökség fogalmára gondolunk és összehasonlítjuk azt az épített környezet fogalmával, már csak a tudományos publikációk szintjén maradva is könnyen észrevehetjük, hogy a helyzet dekadensként köszönt ránk Jelen grafikák azonban nem az ilyen fajta publikációk mezejébe lépnek, hanem ennek tudatosan, vagy más okból ellentmondva a művész mikrokörnyezetünk azon részeit dolgozza fel, amelyet sok esetben – abban élve – másként, talán szürkén, vagy monotonnak mondhatóan értékelünk. Takáts Márton megáll, szemlél, csendesen alkot, majd az alkotások által elmeséli, vagy felhívja figyelmünket a minket körülvevőre, a mindennapira, a környezetünkben találhatóra. Így válhat egy „high line” azaz magasvasút ugyanolyan művészeti témává mint egy római, vihar előtti élénk és természetes táj.
Takáts nem pompát keres! Nem arra fókuszál, ami a hétköznapi látványtól eltérően szenzációt mutat, hanem észreveszi – és megörökíti – azt, ami teljesen megszokott. Azaz az válik a mű tárgyává, amit mindenki láthat, amit szinte észre sem vesszünk, ami mellett sok esetben – csak úgy – elmegyünk. A műtermével szemben található éjjelnappali, egy lépcsőn ácsorgó merengő fiatal, lánya játéka egyik mestere nappalijában, vagy a kávéház extrovertált színvilágába „kaméleonként” beilleszkedő kávézó hölgy új tartalmat nyer ezáltal. Ugyanúgy ezzel találkozunk, amikor a tárgy kimondottan az épített környezet. A vasúti pályaudvar kuszának és idegennek tűnő vidéke Takáts alkotásán szembemegy megszokott érzésünkkel, kutakodásra, felfedezésre hív. Perspektívája nem zárja ki, hanem alkotásának részévé teszi az – úgymond – zavaró tényezőket és művein szintézist kereső megnyugtató helyet ad nekik. Mint a jelenlévő alkotásokon is látható, elfér az autó, nyerhet különös hangsúlyt egy tűzfal, vagy egy csatornarendszeren átívelő híd, hiszen az alkotások a lényegi kérdése nem ezekre, hanem sokkal inkább a helyszínnel való kapcsolatokra helyeződik. Ezáltal elkezdjük felfedezni az apró részletekben rejlő szövődményes egység épített szépségét. Nem is kíván – és nem is mutat – talán többet a Takáts Márton által létrehozott alkotói szemlélet annál, minthogy vegyük észre helyünket, magunkat, saját környezetünkben, a minket körülvevő világban. Azaz az elvágyódás, a naturába, más vidékekre óhajtozás helyébe, bár ennek lehetőségét és értékét nem kizárva, az ember saját, lakott környezetében keresse az élet, a szépség lehetőségét.
Róma, Párizs, Budapest. Helyszínek, ahol a művészeti ágak összeérnek. Építészet, zene, képző- és iparművészet nagyvárosai. A művészet oázisai. Ezeket a vidékeket járta végig Takáts Márton, mintegy keresve mindegyikben azokat a közös szálakat, impressziókat, melyek képi világán kutakodva a maga gondolatiságába enged betekintést. Helyszínek – amik évszázadokon keresztül múzsaként szolgálták a művészetet –, változnak át érzelmekkel gazdagon dúsított hétköznapi üzenetekké. És éppen ez teszi különlegessé a takátsi alkotásokat. Ezek ugyanis nem újdonságra törnek, hanem régi mesterek nyomdokain haladva kívánják a jelenben a szépet kutatni és elénk tárni. Ebben az alkotói szemléletben és nem az elvágyódásban, a kontrasztok, vagy a groteszk ábrázolásában találja meg Takáts a helyét. Az a fajta szemlélet, amely Takáts Márton képi ábrázolását jellemzi nem tör másra, mint a minket szorosan körülvevő világ, mikrokörnyezetünk sivárságának és szürkeségének ábrázolásával szembemenve, annak szépségének felcsillantását óhajtja. Ez határozza meg, erre törekszik, ez alkotja filozófiáját.
Amennyiben belegondolunk ennek egyszerűségébe és ugyanakkor a minket körülvevő kortárs művészet számos ellenpéldájára, könnyen rájöhetünk: mai korunkban szépet ábrázolni – vagy arra törekedni, hogy ezt állítsuk középpontba –, azaz nem törődni számos polgárpukkasztó, kritizáló, diszharmóniát felmagasztaló, magánmitológiát középpontba állító alkotóval és irányzattal már korántsem olyan egyszerű. Legalább olyan nehéz, mint észrevenni egy szürke városi környezetben megbúvó idea lehetőségét…. Avagy mondhatjuk úgy is, hogy azáltal válik Takáts Márton alkotói világa érdekes és izgalmas filozófiává, hogy – tulajdonképpen – nem akar filozofálni. Egyfajta világnézetet keres, melyben ars poetica-ként megtalálhatja saját, harmonizáló helyét. Valahogy úgy, ahogy Konrád György írja: „Szükségem van egy saját, egyszemélyes világnézetre. Hogy súgjon, amikor döntenem kell. Szükségem van rá, hogy az ellenálló képességem edzésben legyen, és a veszélyeket túléljem. A saját világnézet elidegeníthetetlen magántulajdonom. Nem lehet kisajátítani, nem lehet államosítani. Biztosabb befektetés, mint egy öröklakás. Civilizált embernek ugyanúgy szüksége van egy saját világnézetre, ahogy egy saját névre, fogkefére és dolgozószobára. Akinek nincs, az szegény. Ahhoz, hogy saját világnézetem legyen, nem kell filozófusnak lennem. Nem csináltathatom meg mással, hogy magamat tehermentesítsem, ahogy a szerelmemet és a halálomat sem háríthatom át másra. Nem olvashatom ki egy bizonyos könyvből, inkább a saját döntéseimből. Reflexió és improvizáció nem tudnak egymás nélkül meglenni. Egész biográfiámmal értelmezem a szembejövő jelenséget”
Tisztelt megnyitó-közönség!
Hölgyeim és Uraim!
„Mihály már napok óta Rómában volt, és még mindig nem történt vele semmi sem. Nem hullott le az égből semmiféle romantikus röpcédula, hogy útbaigazítsa, mint ahogy titokban várta, Ervin szavai után. Csak Róma történt vele, ha szabad így mondani.” – fogalmaz Szerb Antal. Takáts Mártonnal „csak” Párizs, Budapest, Róma történt…
A kiállítást Takács Zsuzsa Üdvözlégy, utazás című lírájával nyitom meg:
Takács Zsuzsa: Üdvözlégy, utazás!
Üdvözlégy, utazás, egy kivilágított,
téli villamoson. Üdvözlégy, sötét,
délelőtti Nap. Sehová sem néző
égitest, pillantásod ma nem
nyugszik meg rajtunk.
Fivérünk: sár az ormótlan cipőkön,
nővérünk: gumiszőnyeg ráncai.
Ha van megindult tekintet
a fekete tükörben – a miénk az.
Ha van szív bátor – a miénk.
