Megnyílt Bodó Csaba és Szuromi Imre kiállítása
Tegnap este Jelenits István piarista szerzetes, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára nyitotta meg Bodó Csaba és Szuromi Imre kiállítását.
Ezt követően a Farencvárosi Kántorátus Muntag Lőrinc vezetésével XVI. századi motettákat énekelt.
A megnnyitón készült felvételeket Mikusovszky Csilla készítette.
Bodó Csaba és Szuromi Imre művészetéről a tovább gomb megnyomásával olvashatnak.
Bodó Csaba alkotói tevékenysége nem szorítkozik a plasztika területére, hiszen nagy mennyiségű grafikai munkája és festménye is érdeklődésre tarthat számot. Szobrászati alkotásaiban az évek során megannyi párhuzamos kísérletnek engedett teret, egymástól jól elkülöníthető ciklusokat, korszakokat hozva létre, miközben grafikai munkásságában egy meghatározó motívum szinte monomániás ismétlése, variálása figyelhető meg. Ez a motívum a kereszt, amely a golgota-variációk megannyi egyedi grafikai lapján különböző alakban, de mégis nagyon hasonló formai keretek között állandóan visszatér. Bodó nem tud, vagy nem akar szabadulni a kereszt domináns formájától, olyannyira, hogy olajfestményein is ugyanezt a motívumot variálja. Folyamatosan egyensúlyoz az ábrázolás, az elvonatkoztatás és a szimbólumalkotás képi megjelenítésének határmezsgyéjén. Grafikáin – ahogy festményein – nem ábrázol, csak sejtet, mégis első pillantásra egyértelmű a szimbólum- és utalásrendszere. Képei az egyértelmű címadások ellenére sem válnak szakrális képekké, hiszen a kereszt ősi motívuma gyakran a horizontális és vertikális erővonalak, a felfelé törekvés és a kiterjedés irányvonalaiként, kulturális emlékként vagy kompozíciós elemként értelmezhető. És mégis, Bodó munkáin ennél érezhetően sokkal többről van szó: személyes küzdelem az ábrázolhatatlan, az átélhetetlen ábrázolásáról és átélhetővé tételének küzdelméről, a tökéletes forma kereséséről.
Bodó Csaba szobrai a kétezres évek közepéig lírai, olykor organikus irányzatba illeszkedtek, 2007 táján művészetében azonban mind a formaképzés, mind az anyaghasználat területén markáns változás következett be. A szibériai márvány könnyen alakítható, szinte légiesen könnyeddé formázható anyagát a szobrász nehezen munkálható, fajsúlyosabb bazaltra cserélte. A tökéletesen simára csiszolt, lekerekített formákat durva élek, elnagyolt felületek és a kő természetes alakja váltották fel, valamint az emberi közbeavatkozás hatását érzékeltető vaspántok is megjelentek a szobrokon. Az alkotás elsődleges motivációja már nem a harmónia keresése, vagy a természeti formák mímelése. Legújabb szoborkompozícióiban a negatív és pozitív formák egymást ölelő csoportjai felbomlanak, a kiegészítés szimbiotikus rendjét a konstrukció, az ember által létrehozott stabilnak ható, ám mégis rendkívül sérülékeny szerkezetek olykor esetleges tömegei váltják fel. A formakeresést felvállaló és ezt a szobor felületén is megmutató alkotói attitűd a kőtömb természetes alakjának több teret enged, így a kompozíciókban sokkal több a véletlenszerűség, a befejezetlenség és a diszharmónia érzetét keltő elem.
Szuromi Imre a szentendrei festészeti hagyományokba illeszkedő művészetét leginkább a „architektonikus szürrealizmus” névvel lehetne jellemezni – már amennyiben létezne ilyen kategória. Képein gyakran bibliai témákhoz fordul, de nem a megszokott történeteket dolgozza fel, hanem a Szentírás szövegében otthonosan mozogva egy-egy mondatot, vagy akár szót kiragadva lépi át a szakrális művészeti tradíció által kijelölt ikonográfiai sémák és témák kereteit, szabadon ültetve át őket saját – igen karakteres – képi nyelvére. Témaválasztásában sem zárja magát a zsidó-keresztény hagyomány által kijelölt szövegek keretei közé, hanem a költészetből, a népköltészetből, saját élményeiből egyaránt ihletet merít. Művészetében újra és újra a transzcendens kérdések vizuális megjelenéseivel találkozunk; így feszegeti a szakrális művészet kereteit, annak határterületén mozogva.
A megannyi köz- és magánépület tervezőjeként is ismert, főként Szentendrén alkotó Szuromit a kilencvenes években elsősorban az építészet, az építés alapkérdéseit érintő teoretikus írások és az aktív tervezői munka során felmerült kérdések inspirálták azoknak a képeknek a megalkotására, amelyeken a természeti környezet és az épített tér találkozásában megjelenő alkotó-teremtő-tervező ember alakját helyezi a középpontba. Látványvilágát meghatározzák a mély, erős földszínek, az egész képet átszövő vonalstruktúrák, melyek mágneses erővonalakként az egész kép felületét áthatják. Az architektonikus festésmód nem csak az építészeti részleteket, de a tájat és a figurákat is egyaránt áthatja; a rendszerint vékony, matt festékrétegekkel megfestett alakok gyakorta szoborszerű figurákká merevednek, miközben az építészeti részletek mintha éltre kelnének, és a természeti környezet szerves részeként fejlődnének, nőnének ki a környezetükből. Szurominál a táj, az ember és az épület szinte mindig agymást áthatva, egymást kiegészítve jelenik meg.
Korai grafikai munkáin leginkább Vajda Lajos egyvonalas, kontúros grafikáinak hatása érezhető, de mai festészetében is gyakran megjelenik az emberi arc ikonikus, Vajdára oly jellemzően több nézőpontot is egyesítő megfogalmazása. Kondor vonások nélküli emberi-angyali figuráinak emléke is felfedezhető a festészetében, de vele ellentétben Szuromit soha nem az apokaliptikus víziók, nem az ember és gép személytelen viszonya, hanem ember és ember, az ember és az isteni viszonya, illetve a természet és az épített környezet kapcsolata, a föld belakásának kérdése foglalkoztatja. A most kiállításra kerülő, kétezres évek elején kialakuló – a kilencvenes évek architektonikus képeinek hangulatától markánsan elváló – stílus egy új korszak kezdetét jelenti: az elvont, szimbolikus jelek, végletekig leegyszerűsített geometriai formák egymásba hatásából létrejött képeken a figurativitás egyre inkább háttérbe szorul, az alakok utalássá, jellé formálódnak. A képeken a tér érzetét felváltja a gyakran áttetsző formák egymásba csúsztatásából kialakuló sík felület. A képek struktúrája is megváltozik; a korábbi vonalhálós felületet rövid, egymás mellé sorakozó vonalak, pászmák szigorú raszterbe rendezett felülete váltja fel, melyek képalkotó funkciójuk mellett leginkább hasadásként vagy barázdaként értelmezhetők. Az építészeti problémák képi megjelenítésének helyére a megművelt föld, az ember által átformált táj és a benne helyét kereső egyén figurája lép, ahol a táj és az alak egyenrangú képi elemként, egymásba fordulva, egymásba alakulva és egymásból kiválva alkotja meg a vizionárius látványt. A képeken visszatérő privát szimbólumrendszer egy-egy motívuma gyakran képeken átívelve, emblematikusan ismétlődik.
Szuromi 2009-ben agyvérzést kapott, aminek következtében nemcsak a beszédet és az olvasást kellett újra tanulnia, hanem a jobb kézzel való rajzolást és festést is, miközben a bal kézzel való festésben rejlő lehetőségek új távlatokat nyitottak számára, festői nyelve erőteljesen átalakult: a tanulás, a keresés alázata, és az alkotás küzdelme képileg is megjelenik az új alkotásokon. A vonalak erőteljesebbé, vastagabbá, a színek telítettebbé, mélyebbé váltak, és az egész paletta színvilága gazdagodott. Kiállításunkon a kétezres évek első felében készült olajfestmények és vegyes technikával készített grafikai munkák, valamint a bénulás utáni, a gyógyulás folyamatában és az azt követően készült munkák kaptak helyet. A markáns stílusváltás ellenére mindegyiken könnyen felismerhető Szuromi egyéni festői nyelve.
Bodó Csaba szobrai a kétezres évek közepéig lírai, olykor organikus irányzatba illeszkedtek, 2007 táján művészetében azonban mind a formaképzés, mind az anyaghasználat területén markáns változás következett be. A szibériai márvány könnyen alakítható, szinte légiesen könnyeddé formázható anyagát a szobrász nehezen munkálható, fajsúlyosabb bazaltra cserélte. A tökéletesen simára csiszolt, lekerekített formákat durva élek, elnagyolt felületek és a kő természetes alakja váltották fel, valamint az emberi közbeavatkozás hatását érzékeltető vaspántok is megjelentek a szobrokon. Az alkotás elsődleges motivációja már nem a harmónia keresése, vagy a természeti formák mímelése. Legújabb szoborkompozícióiban a negatív és pozitív formák egymást ölelő csoportjai felbomlanak, a kiegészítés szimbiotikus rendjét a konstrukció, az ember által létrehozott stabilnak ható, ám mégis rendkívül sérülékeny szerkezetek olykor esetleges tömegei váltják fel. A formakeresést felvállaló és ezt a szobor felületén is megmutató alkotói attitűd a kőtömb természetes alakjának több teret enged, így a kompozíciókban sokkal több a véletlenszerűség, a befejezetlenség és a diszharmónia érzetét keltő elem.
Szuromi Imre a szentendrei festészeti hagyományokba illeszkedő művészetét leginkább a „architektonikus szürrealizmus” névvel lehetne jellemezni – már amennyiben létezne ilyen kategória. Képein gyakran bibliai témákhoz fordul, de nem a megszokott történeteket dolgozza fel, hanem a Szentírás szövegében otthonosan mozogva egy-egy mondatot, vagy akár szót kiragadva lépi át a szakrális művészeti tradíció által kijelölt ikonográfiai sémák és témák kereteit, szabadon ültetve át őket saját – igen karakteres – képi nyelvére. Témaválasztásában sem zárja magát a zsidó-keresztény hagyomány által kijelölt szövegek keretei közé, hanem a költészetből, a népköltészetből, saját élményeiből egyaránt ihletet merít. Művészetében újra és újra a transzcendens kérdések vizuális megjelenéseivel találkozunk; így feszegeti a szakrális művészet kereteit, annak határterületén mozogva.
A megannyi köz- és magánépület tervezőjeként is ismert, főként Szentendrén alkotó Szuromit a kilencvenes években elsősorban az építészet, az építés alapkérdéseit érintő teoretikus írások és az aktív tervezői munka során felmerült kérdések inspirálták azoknak a képeknek a megalkotására, amelyeken a természeti környezet és az épített tér találkozásában megjelenő alkotó-teremtő-tervező ember alakját helyezi a középpontba. Látványvilágát meghatározzák a mély, erős földszínek, az egész képet átszövő vonalstruktúrák, melyek mágneses erővonalakként az egész kép felületét áthatják. Az architektonikus festésmód nem csak az építészeti részleteket, de a tájat és a figurákat is egyaránt áthatja; a rendszerint vékony, matt festékrétegekkel megfestett alakok gyakorta szoborszerű figurákká merevednek, miközben az építészeti részletek mintha éltre kelnének, és a természeti környezet szerves részeként fejlődnének, nőnének ki a környezetükből. Szurominál a táj, az ember és az épület szinte mindig agymást áthatva, egymást kiegészítve jelenik meg.
Korai grafikai munkáin leginkább Vajda Lajos egyvonalas, kontúros grafikáinak hatása érezhető, de mai festészetében is gyakran megjelenik az emberi arc ikonikus, Vajdára oly jellemzően több nézőpontot is egyesítő megfogalmazása. Kondor vonások nélküli emberi-angyali figuráinak emléke is felfedezhető a festészetében, de vele ellentétben Szuromit soha nem az apokaliptikus víziók, nem az ember és gép személytelen viszonya, hanem ember és ember, az ember és az isteni viszonya, illetve a természet és az épített környezet kapcsolata, a föld belakásának kérdése foglalkoztatja. A most kiállításra kerülő, kétezres évek elején kialakuló – a kilencvenes évek architektonikus képeinek hangulatától markánsan elváló – stílus egy új korszak kezdetét jelenti: az elvont, szimbolikus jelek, végletekig leegyszerűsített geometriai formák egymásba hatásából létrejött képeken a figurativitás egyre inkább háttérbe szorul, az alakok utalássá, jellé formálódnak. A képeken a tér érzetét felváltja a gyakran áttetsző formák egymásba csúsztatásából kialakuló sík felület. A képek struktúrája is megváltozik; a korábbi vonalhálós felületet rövid, egymás mellé sorakozó vonalak, pászmák szigorú raszterbe rendezett felülete váltja fel, melyek képalkotó funkciójuk mellett leginkább hasadásként vagy barázdaként értelmezhetők. Az építészeti problémák képi megjelenítésének helyére a megművelt föld, az ember által átformált táj és a benne helyét kereső egyén figurája lép, ahol a táj és az alak egyenrangú képi elemként, egymásba fordulva, egymásba alakulva és egymásból kiválva alkotja meg a vizionárius látványt. A képeken visszatérő privát szimbólumrendszer egy-egy motívuma gyakran képeken átívelve, emblematikusan ismétlődik.
Szuromi 2009-ben agyvérzést kapott, aminek következtében nemcsak a beszédet és az olvasást kellett újra tanulnia, hanem a jobb kézzel való rajzolást és festést is, miközben a bal kézzel való festésben rejlő lehetőségek új távlatokat nyitottak számára, festői nyelve erőteljesen átalakult: a tanulás, a keresés alázata, és az alkotás küzdelme képileg is megjelenik az új alkotásokon. A vonalak erőteljesebbé, vastagabbá, a színek telítettebbé, mélyebbé váltak, és az egész paletta színvilága gazdagodott. Kiállításunkon a kétezres évek első felében készült olajfestmények és vegyes technikával készített grafikai munkák, valamint a bénulás utáni, a gyógyulás folyamatában és az azt követően készült munkák kaptak helyet. A markáns stílusváltás ellenére mindegyiken könnyen felismerhető Szuromi egyéni festői nyelve.
.jpg){kind=link}
