Aktuális kiállításunk megnyitója
Szűkebb értelemben tájképről, az európai kultúrkörben csak a XVII. századi polgárosodást követően beszélhetünk, bár az is kétségtelen hogy a táj illusztrációként folyamatosan jelen van a szakrális képek háttereként, akár az élő, akár az épített környezet ábrázolásáról legyen szó. Jelentésrétegei a kortól és a szemlélőtől függően persze folyamatosan változnak, akár szimbolikus, akár metaforikus, akár illusztratív, topografikus, képzeletbeli, vagy világtájakról, utópisztikus, imaginárius, vagy belső tájakról legyen szó. Posztmodern korunkban mindezek határai összemosódnak, és a legkülönbözőbb formákban...
bukkan fel újra és újra a „táj” mint festészeti probléma: egy megelőző kor megnyilvánulásaira érkező kortárs reflexióként, egy imagináció kivetüléseként, imitációként vagy urambocsá a gyönyörködtetést tűzve ki elsődleges célként. Ezen a kiállításon három festő három különböző látásmóddal közelít a tájképhez.
Horváth Krisztián kiállított képeinek tárgya nem kapcsolható egy konkrét, jól meghatározható helyez, pillanathoz, vagy élményhez és a legritkább esetben fordul az érzékelhető látványvilág felé, így képei klasszikus értelemben nem is nevezhetők tájképeknek. Vásznain a tájrészletek, táji motívumok felnagyításával olyan meditációs objektumokat hoz létre, melyek a művész gondolatvilágának, képzeletének, eszméinek eredményeként születnek meg. Olajfestményei a bennünk élő, kvázi ősképeket idézik meg, előhívva, sőt előásva a szemlélő kollektív, kulturális emlékezetében lappangó szimbólumokat, úgy mint: hegycsúcs, vízesés, forrás, meder, barlang. Nem véletlenül használom a „előás” szót, hiszen az egymásra hordott sűrű festékrétegek láttán az az abszurd érzés kerít hatalmába, mintha a művész éppen fordítva dolgozott volna mint ahogy megszoktuk; mintha egy már meglévő sötét, földszerű anyag (a festékrétegek) mélyére ásva keresné meg és próbálná felszínre hozni a látványt. Vásznain a föld anyagszerűsége egyrészt a színhasználatban válik érzékelhetővé, másfelől a vastagon egymásra hordott pigmentek és az abba kevert agyag, föld, és viasz nem csak látványként, hanem ennek tapinthatóságuk miatt is megkaparására ösztönzik a szemlélőt. Képein az alkotási folyamat küzdelme tárul fel: a föld-anyag a szemünk láttára választja ki magából a párát, a vizet, a havat, a fát, a fényt és fordítja vissza magába, nyeli is el ugyanazzal az erővel, ahogy megszülte. Képei éppen ezzel a kiválasztással, szétválasztással állnak szoros kapcsolatban.
Kucsora Márta nagyméretű vásznainak legmeghatározóbb motívuma a víz. A vizet azonban nem egyszerűen ábrázolja, hanem ábrázolási technikájában is a víz nyomhagyási tulajdonságait használja fel; olyan érzésünk támad, mintha a látvány létrehozásában a festék folyatásának, és fröcskölésének véletlenszerűsége határozná meg a látványt, miközben a folyadék képe nagyon is tudatos leképezés eredményeként jön létre. Kucsora konzekvensen ragaszkodik a víz önmagában való ábrázolásához, akár őselemként, akár szimbólumként vagy spirituális erővel feltöltött közegként mutatja be, legyen bár pusztító, ringató, lebegő, vagy tükröződő nyugalom a témája, mindvégig kerüli az ember közvetlen ábrázolását. Az ember hiánya mindazonáltal nem vezet „személytelenséghez” sokkal inkább a megfoghatatlan természeti erőben rejlő természetfeletti jelenlét válik általuk megélhetővé. A víz dinamikáját és mozgását leginkább a „Mare Incognitum” sorozat hatalmas méretűre duzzasztott, a képzeletbeli horizontvonal fölé tornyosuló és a vászonra csapódó hullám-gesztusai képviselik. A „Effectus” sorozat pillanatot megragadó csobbanásainak titokzatosságát és megfoghatatlanságát erősíti a vízbe csobbanó test hiánya. A „Sine Tempore” sorozatban a víz tükröződő felületként jelenik meg, kettéválasztva a kép síkját a tükröződő és a visszatükrözött látvány majdnem szimmetrikus síkjaira. Ezzel az asszociációs mezőt tudatosan szűkítve kvázi vízparti tájképet hoz létre.
Zalakovács József leheletfinom mozdulatokkal feltérképezett itáliai tájai a szubjetkum által megélt pillanat felidézései, a valós táj látványának pillanatnyi rögzítéséi, olyan plein air tájak, amelyek nagyon erősen kötődnek a térhez és az adott pillanathoz. Az ábrázolt látvány (mert ezek a képek ábrázolnak) illékony, akár a levegő, ugyanakkor a képmező felületén létrehozott vonalhálók és színsíkok nagyon is konkrét, erőteljesen tagolt szerkezetet alkotnak. Az összhatás ezzel együtt légiesnek mondható, ami egyfelől a magaslati nézőpont megválasztásából, de még inkább az akvarell-színek légies, áttetsző, színáteresztő tulajdonságából adódik. Az akvarell technika érzékenysége leginkább a színek felhordásának sorrendjéből és az utólagos javítások nehézségéből következik, megfelelő használata olyan mesterségbeli tudást feltételez, amely csak hosszú évek munkájával érlelődik meg, és enged a művésznek szabadságot a spontaneitás, a pillanatnyiság, a könnyedség ilyen magas szintű érzékeltetéséhez. A színátmenetek – látszólag spontán – dinamikája adja ki a papíron a táj képét olykor redukáló, ám a látványvilághoz mindig kapcsolódó, stilizált vonalakból, motívumokból, olykor már-már gesztusokból építkező vizuális élményt, amely a japán metszetek hangulatát, vagy Barcsay Jenő tájképfestészetét is eszünkbe juttathatja. A nézőpontok keveredése, a horizont elvesztése, a színkombinációk burjánzása, a felhők légies stilizált formákká alakítása révén az olajfestmények (a fekete teremben) személyes, belső vallomásként állnak a néző előtt, az akvarellek képi világának egy még inkább elvont, gesztussá redukált végpontjaként.
Három alkotó, négy teremben kiállítva személyes látásmódjuknak megfelelően három egymástól nagyon különböző festészeti módszerrel és technikával közelít a tájhoz és távolodik el attól. Mindhármuk festészete markánsan képviseli a természeti környezet egy-egy alkotóelemét: Horváth Krisztián a földet, Kucsora Márta a vizet és Zalakovács József a levegőt. És hol marad a tűz, tehetné fel a kérdést a néző? Erre találja meg mindenki a saját válaszát, miközben végignézi a kiállítást.
Schneller János
