Tíz kérdés Pataki Gáborhoz
A csütörtöki előadás kapcsán rövid interjút készítettünk Pataki Gáborral
Schneller János: Mióta foglalkozol az Európai Iskolával, és egyáltalán miért kezdtél el ezzel foglalkozni?
Pataki Gábor: Ennek meglehetősen személyes okai vannak. Székesfehérváron voltam középiskolás, ott és akkor láttam a Kovalovszky Márta és Kovács Péter által rendezett Európai Iskola kiállítást[1], ami a híres, a XX. századi magyar művészet főbb csomópontjait bemutató kiállítássorozatnak[2] volt a része. Ez nagyon megfogott. Ennek az élménynek hatására választottam szakdolgozatom témájának az Európai Iskolát, s annak kritikatörténetét, befogadástörténetét dolgoztam fel benne. Közben megismerkedtem György Péterrel, aki szintén máshonnan - esztétaként - érkezett a területre. Együtt kaptunk felkérést a Corvinától a könyv[3] megírására.
SchJ: Hogy érzed, vannak az Európai Iskola történetében olyan fehér foltok, amit érdemes lenne kutatni fiatal kutatóknak?
PG: Szerintem igen. Azt gondolom, hogy az idő múlásával szemléletünk is módosul, tehát minden témát érdemes újra és újra elővenni. Számunkra még volt egyfajta jóvátételi jellege is ennek a dolognak. Fel kellett fedezni, ki kellett kicsit ásni a múltból. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy ezeknek a művészeknek a többsége szinte egész életében negatív bélyegként viselte az Európai Iskolát és félig-meddig háttérbe szorítva alkottak, vagy szinte soha nem kerültek a fővonalba. A könyv születésekor a magyar avantgárdnak ezt a fejezetét kizárólag pozitívan lehetett bemutatni. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy egyfajta revíziót kellene csinálni, vagy megállapítani, hogy ezek rossz művészek, de nyilván sok olyan szempont van, amit ma már én is másként csinálnék. Vannak még felfedezetlen területek is, néhány fontos hagyaték elemzése haszonnal járhatna.
SchJ: Jelenleg milyen kutatással foglalkozol?
PG: Legújabban a 60-as évekkel foglalkozom. Andrási Gáborral - és természetesen sok-sok más kollégával együtt - megalapítottuk az Intézetben (MTA) a Hosszú hatvanas évek kutatócsoportot, ami nagyjából az 50-es évek végétől a 70-es évek elejéig-közepéig térképezné fel a magyar képzőművészetnek ezt a borzasztóan izgalmas és nagyon változatos korszakát.
SchJ: Ez még nincs kikutatva? Mert ugye volt már 60-as évek kiállítás[4]…
PG: Az egy nagyon érdekes kiállítás volt. Szakmai szempontból borzasztó negatív visszhangja volt, talán igazságtalanul is. Egy picit korán jött - én azt hiszem -, közvetlenül a rendszerváltás után, és az az igazság, hogy egyszerre kellett volna nagyon sok feltételnek eleget tennie. Más kérdés, hogy ez a gyakorlatban nem sikerülhetett még teljesen. Ma már azt gondolom - azóta húsz év telt el -, hogy a korszak megérett arra, hogy újra feldolgozzuk. Az Ars Hungarica tavaly megjelent négyes számában már az első eredményeket publikáltuk is.
SchJ: Hol vannak a legnagyobb fehér foltok az elmúlt hatvan év művészettörténetének a kutatásában?
PG: Bármilyen furcsa, de például a két világháború közötti korszakban is van nagyon sok. Az eddigi kutatásokra rányomta bélyegét a művészet- és kultúrpolitikai terheltség. Például nincs egy igazán komoly Gresham-monográfia. Kopócsy Anna jóvoltából most már körvonalazódik a KÚT-ról (Képzőművészek Új Társasága)[5] valami, de ott is vannak még fehér foltok. A kor szobrászatáról sincs egy komoly, korszerű dolog. Lassan eljött az idő, hogy a nyolcvanas évek művészetével megpróbáljunk igazából foglalkozni. Tulajdonképpen csak egy úttörő kezdeményezés született erről, egy kongeniális esszé: Kovalovszky Mártának a Don Giovanni - Kalandozás a magyar művészet félmúltjában[6]című fantasztikusan szép esszéje.
SchJ: Térjünk át a jelenre. Mi ma a művészettörténet legnagyobb problémája, vagy mi az, ami téged legjobban foglalkoztat?
PG: Szerintem az ötvenes évek óta ilyen nehéz helyzetben még nem volt a művészettörténet szakma. Egyrészt eleve megkopott a művészetek és ezeken keresztül a művészettörténészek iránti egyfajta laikus tisztelet, ami a társadalomban még a 80-as, 90-es években is érezhető volt. Félreértés ne essék, ezt nem sírom vissza, de ma minden szempontból azt látjuk, - gondoljunk a közelmúlt eseményeire, a Nemzeti Galéria beolvasztására, a vidéki múzeumok ellehetetlenítésére, legutoljára a magyar műemlékvédelem tönkretételére - hogy pillanatnyilag iszonyatos defenzívában van a művészettörténeti szcéna. Ha még nem is a huszonnegyedik, de a huszonharmadik órában vagyunk, hogy megpróbáljuk megállítani, vagy legalábbis késleltetni ezt a folyamatot.
SchJ: Elképzelhetőnek tartod, hogy a vizuális művészetnek hasonlóan nagy rajongói, vagy fogyasztói tábora legyen Magyarországon, mint a zenének, vagy mondjuk az előadó-művészetnek?
PG: Nem elképzelhetetlen, hiszen a vizualitás szerepe ebben a társadalomban exponenciális sebességgel nő. Most az írott kultúra látszik egy kicsit visszaszorulni. Hogy ebből mennyi áramlik a képzőművészet irányába, azt nem tudom, de azt látom, hogy van közönsége ezeknek az eseményeknek. Ebből a szempontból tehát nem vagyok pesszimista. SchJ: Mondj három – vagy több - olyan dolgot, amitől jó lesz egy kiállítás! PG: Jó művek kellenek, legalábbis izgalmas és érdekes művek, amik meg tudják szólítani az embert. Én pl. nagyon szeretem a monokróm festészetet, de nem gondolom, hogy azzal kellene kezdeni egy kiállításra ritkábban járó embernek. Aztán kell a kiállítások mellé a szöveg. Érdekes, hogy a hetvenes években ez nem volt divat, azt mondták: minek magyarázni? Ez abszolút nem igaz, mert nagyon kellenek a kiegészítő információk. Végül pedig, nem baj, ha a mű olyan látványos környezetbe van helyezve, ami segíti az értelmezést – erre volt is már egy csomó jó példa.
SchJ: Ide kapcsolódik a következő kérdés is. Mondj három olyan kiállítást Magyarországon az elmúlt tíz évből, ami nagyon megmaradt benned! Olyat, ami neked személyesen is sokat jelentett, de ami esetleg maradandó lesz vagy később is fogják emlegetni!
PG: Ez szubjektív lesz, de nem akarok igazságtalan sem lenni. A Szépművészeti Múzeumban, a Hodler-kiállítás[7] tetszett legjobban, nagyon jó volt a Magyar Nemzeti Galériában a Depero[8] és az olasz futurizmus kiállítás, a nagy kiállítások közül pedig a Kép és önkép[9] és a Pannonia Regia. Rendkívül jók a klasszikus kiállítások; egy egészen fantasztikus, új művészettörténeti szemlélet alakult itt ki a nem kortárs művészettörténészek körében. Sokszor talán korszerűbben gondolkodnak kiállításrendezésről, kiállításszervezésről, mint akik a XX. század művészetével foglalkoznak.
SchJ: Kinek rendeznél kiállítást a közeljövőben?
PG: Most egy Derkovits kiállításon dolgozunk, ami 2013-ban nyílna a Magyar Nemzeti Galériában; én most ennek szurkolok, hogy nagyon jó legyen. És hogy kinek rendeznék még? Egy nagyon jó hatvanas évek kiállítást szeretnék a Ludwig Múzeumban.
[1] „Európai Iskola” kiállítás, István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1973
[2] „A huszadik század magyar művészete” kiállítássorozat, István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1965-1996
[3] György Péter, Pataki Gábor: Az Európai Iskola és az elvont művészek csoportja. Corvina, Budapest, 199
[4] „Hatvanas évek: új törekvések a magyar képzőművészetben” kiállítás, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1991. március 14-június 30.
[5] Kopócsy Anna – A Képzőművészek Új Társasága, A KUT első korszaka (1924-26). Művészettörténeti Értesítő, 1997.
[6] Kovalovszky Márta: Don Giovanni – Kalandozás a magyar művészet félmúltjában, Enciklopédia Kiadó, 1998
[7] „Egy szimbolista látomás” kiállítás, Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2008.
[8] „Depero, a futurista” kiállítás, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2010. június 4-augusztus 22.
[9] „Nemzet és művészet. Kép és önkép” kiállítás, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2010. november 5-2011. április 3.
