Próféta Galéria

László Dániel képei elé

László Dániel 2009-ben gyalogosan tette meg a 960 km hosszú spanyolországi El Camino zarándokutat a francia határtól egészen Santiago de Compostela-ig. A megtett út hatására és a 40 nap emlékére 40 festmény született. Nem sokkal később a festő újabb zarándokútra vállalkozott immár idehaza, a szintén 40 nap alatt bejárható Mária út Budapest Csíksomlyó közötti szakaszára, melynek Budapest és Mariazell közötti szakaszát egy évvel később, 2011-ben járta be.

A Mária útról készült 50 kép és az El Camino zarándoklat képeinek szubjektív válogatását láthatják itt, a Próféta Galériában. A két út képei együtt még nem kerültek bemutatásra, holott mindkét ciklus a zarándoklatról, az úton levésről szól. Enteriőrök, tájképek, pillanatok, sokszor esetleges, szinte snapshot-szerű kivágások emlékképekként köszönnek vissza a kiállításon - összekeverve a megtett utak emlék-képeit.
A feliratok nélkül igencsak bajban lennénk, ha megpróbálnánk beazonosítani a helyeket, hiszen az El Camino és a Mária út, akárcsak az emberi emlékezetben, a kiállításon is összemosódott. Bár a táj olykor árulkodó, talán ismerős is, mégsem ezen van a hangsúly. Függetlenül attól, hogy a képek melyik út során jöttek létre, legtöbbjükön mégis a közöset, a hasonlót, az azonosat fedezhetjük fel mind a templombelsők, mind az úti képek világában. A képek rokonságát erősíti a mindkét cikluson átívelő, sokszor elidegenítő szemléletmód, a képen szereplők magányossága, a kívülállóságot erősítő nézőpontok gyakori használata, kihalt, fájóan hétköznapi, mindannyiunk által jól ismert templombelsők, a szent és profán témák megkomponálásában megjelenő azonos látásmód. A katolicizmus (egyetemesség) egész Európára kiterjedő kulturális és vallási hatásának megszámlálhatatlan jelentéstartalommal telített és terhelt (mű)emlékei vajon jelentenek-e a mai ember számára a puszta kulturális emléken túl bármit is? A festmények láttán felmerül a kérdés, vajon a zarándoklat turisztikai attrakció, politikai állásfoglalás, vagy vallásos cselekedet, esetleg az önismeret elmélyítését szolgáló autoterápia? És természetesen a kiállítás értelmezése is számos kérdést vet fel. Vajon mindezt hogyan értelmezzük? Mint vizuális útinaplót, illusztrált úti beszámolót, ismeretterjesztő kiállítást, kortárs szentképek sokaságát, deszakralizált ikonokat, esetleg görbe tükröt, vagy mint az újjáéledő divatzarándoklatok paródiáját. László Dániel nem akar választ adni a bennünk felmerülő kérdésekre, csak felsorol, bemutat, vizuális töredékeivel kérdéseket vet fel, és az értelmezés szabadságát meghagyja a nézőnek. A képek sokasága rózsafüzérként ismétli, a festő pedig lankadatlanul sorolja kulturális emlékezetünk piktogramjait, zarándokútja emlékeit.
Az ismétlődés, a monotonitás megidézi a zarándoklat egyhangúságát és egyfelől átélhetővé teszi az ismétlődésben, a monumentalitásban rejlő erőt, másfelől azáltal, hogy nagy mennyiségben banalizálja a szent tárgyakat, ijesztően elzárja a szemlélő elől a szakrális élményt. Egyszerre elidegenít és próbál bevonni az élménybe. Talán éppen ezt a kettős szerepet erősíti az ikonosztáz-szerűen installált kép-fal, amely egyszerre zár el és enged bepillantást a misztériumba. Az anyag kettősége mellett ugyanakkor (a leginkább profán témájú képek között) akad jó pár olyan festmény, amelyen a szakrális élmény megismételhetetlensége szűrődik át. Az értelmezések labirintusában a befogadó számára igen kevés fogódzó marad, bolyongása a kiállításon leginkább a zarándok útjához válik hasonlóvá, ez esetben térkép és iránytű nélkül.