Gondolatok László Dániel képei kapcsán
Amikor először pillantottam meg László Dániel zarándokképeit kissé zavarban voltam. Zavarban voltam, mert hirtelen nem tudtam őket a fejemben lévő kategóriák közt elhelyezni. Első látásra egy utazás képeinek tűntek, fotó helyett olaj-vászon munkák. Zavaromat erősítette a képek nagy száma illetve, az az érzés, amit egy hobbifotós lelkesen végigknipszelt (kattintgatott) utazásának képei láttán érzünk, de mindez mégsem egy fotóalbumban, vagy egy komputer képernyőjén, hanem nagyméretű olajfestményeken, melyek fényképszerűsége, fotóval való rokonsága pillanatkép-szerűsége első látásra szembeszökő.
A művész nem is titkolja, hogy képei megalkotásakor az ecset és a vászon mellett a fotógép is nagy szerepet kapott. A mindenki által ismert (de nem birtokolt) médium használata, a naponta készített tucatnyi kattintás és ennek a neten történő állandó megosztása az általunk naponta fogyasztott vizuális input megsokszorozódásához és ezzel a kép nyilvánvaló értékvesztéséhez vezetett. Általában nincs időnk arra, hogy egy-egy képpel több időt töltsünk, hogy komolyabban szemügyre vegyük, de talán nem is akarjuk erre pazarolni az időnket, túl sok van belőlük és legtöbbjük annyira középszerű, hogy nem is éri meg a ráfordított időt.
László Dániel zarándokképei ebből a szempontból igen korszerű képek. Korszerűek, mert mennyiségükkel, festésmódjukkal reflektálják korunk látásmódját,képfogyasztási szokásait. Ugyanakkor témájukat tekintve mégsem korszerű képek, hiszen korunk embere számára egyáltalán nem közérthető, kissé idegen, letűnt, talán azt is mondhatnánk, múltbéli világot jelenítenek meg. Éppen ebben a kettősségben rejlik a képek ellentmondásossága. Egyszerre ismerősek, hiszen mindenki által jól ismert enteriőröket, hangulatokat, pillanatokat ábrázolnak és mégis idegenek, mert a kívülálló, a kukucskáló szemszögéből láttatják tárgyukat. László Dániel 2009-ben gyalogosan tette meg a 960 km hosszú spanyolországi El Camino zarándokutat a francia határtól egészen Santiago de Compostella-ig. Az megtett út hatására és a 40 nap emlékére 40 festmény jött létre. Nem sokkal később a festő újabb zarándokútra vállalkozott immár idehaza, a szintén 40 nap alatt bejárható Mária út Budapest Csíksomlyó közötti szakaszára, melynek Budapest és Máriazell közötti szakaszát még egy évvel később, 2011-ben járta be. A Mária útról készült 50 kép és az El Camino zarándoklat képeinek szubjektív válogatását láthatják ma itt, a Próféta Galériában. Szubjektív válogatás és nyilvánvaló tudatos koncepció eredményeként jött létre az az ikonosztáz-szerű tablót, vagy fotómontázst idéző képfal, ami ennek a teremnek a végében látható, és amely egyszerre idézi fel a képernyők képnézegetőinek ömlesztett „ikonjait” és a görögkeleti templomok szentélyrekesztőjeként használt ikonosztáz képeit. Egyszerre enged bepillantást a zarándoktemplomok belsejébe és a zarándoklat folyamatába, de személytelenségével, fotószerűségével el is idegeníti tárgyát a nézőtől, ugyanakkor monumentalitásával lenyűgöz és visszatükröz valamit a többségében barokk templomok régi pompájából. László képeinek hangulatát leginkább az emlékezés, a felidézés hatja át. Nem csak személyes élményeinek, emlékeinek felidézése, hanem egy vallási hagyomány felidézésének (felélesztésének) a szándéka egy posztmodern korban, ahol a zarándoklat megannyi motivációja közt ugyan ott van a vallásos, spirituális élmény utáni vágy, de ugyanilyen indíték lehet az egzotikum keresése, a turizmus, a kulturális érdeklődés, a kíváncsiság, az önismeret utáni vágy vagy a divat is. Ahogy maga a zarándoklat is csak egy lehetséges út a párhuzamos igazságok mellett.
A képek többsége mindazonáltal meglehetősen melankolikus, a figurák szinte kivétel nélkül arctalanul, háttal, magányosan vagy a tömeg részeként jelennek meg. A templombelsők gyakran kihaltak, a szoborfülkék üresek. A nézőnek az az érzése támad, hogy hiába keresi a szakrális élményt, hiába nyomoz a spiritualitás után, minél jobban akarja, minél jobban markolja annál inkább kicsúszik a keze közül és ahol a legkevésbé várja, épp ott bukkan elő. Talán épp egy látszólag semmitmondó tájkép horizontján, vagy egy törött oromzat repedésében. És hogy ki-ki mindezt hogyan értelmezi, azt mindenki döntse el maga. A lehetőség adott, hogy vizuális útinaplót, ismeretterjesztő kiállítást, kortárs szentképek gyűjteményét, deszakralizált ikonokat, esetleg görbe tükröt, vagy mint az újjáéledő divatzarándoklatok paródiáját látja bennük. Az értelmezések labirintusában a befogadó számára igen kevés fogódzó marad, bolyongása a kiállításon leginkább a zarándok útjához válik hasonlóvá, ez esetben térkép és iránytű nélkül.
Schneller János
