Németh Miklós (1934-2012) - Egy szenvedélyes festő
Szabó Noémi, a kiállítás kurátorának írása
Németh Miklóst sokféleképpen lehetne aposztrofálni: öntörvényű és szenvedélyes festő volt, akinek keze alól ösztönös módon, a spontanetitás frissességével „áradtak” a művek. Jóindulatú bohócfigura volt, aki saját sorsán és az élet nehézségein is nagy bölcsességgel tudott nevetni, és mindent alárendelt megszállott festőszenvedélyének.
A művész 1934-ben született Budapesten. 1953 és 1956 között Márffy Akadémiáját látogatta, majd a későbbiekben különböző szabadiskolákban képezte magát, ahol többek között Szalatnyai József, Ilosvai Varga István és Tóth Menyhért voltak mesterei. Az aktuális művészeti trendeket teljesen figyelmen kívül hagyó, ösztönös művészete leginkább a francia klasszikus avantgárdhoz (Henri Matisse, Paul Cézanne, Vincent Van Gogh) a fauvista Georges Rouault művészetéhez valamint a német expresszionizmushoz (Emil Nolde, Ernst Ludwig Kirchner) áll közel. Erőteljes színvilágú, elnagyolt formarendű festményei időben is párhuzamba állíthatóak a németországi „Új Vadak” (Neue Wilde) csoport transzavantgard alkotóinak expresszív festészetével, azzal a különbséggel, hogy míg Németh Miklóst hazai kortársai is alig ismerték, az Új Vadak művészete az egész világot meghódította.
Németh Miklós korai, realista hangvételű művei után nagyon hamar egy olyan szubjektív és látomásszerű festészeti nyelvezetet alakított ki, amelyet a tobzódó kolorit és az erőteljes vonalvezetésű, elnagyolt formarend jellemzett. Síkban tartott kompozícióit mozaikszerűen alakította ki: a határozott, sötét kontúrvonal és a tiszta színfoltok egymásmellé rendelése jobban érdekelte, mint a fény-árnyék modellálás. Eruptív, kirobbanó festészeti vehemenciája komponálási módszerében is megfigyelhető: művein a rendelkezésre álló papír, vászon vagy farostlemez felületét -bármekkoráról is legyen szó- mindig teljesen kitölti, alakjai szinte szétfeszítik a rendelkezéséreálló felületet. Németh Miklós bármiféle előtanulmány és vázlatkészítés nélkül, á la príma, direkt festette kompozícióit, ahogyan jó barátja és művésztársa Deim Pál is megjegyezte: „Mindig a papír teljes felülete érdekelte, a kompozíció varázsa, ritmusok, színek kötötték le a figyelmét. Így születtek a csak Németh Miklósra jellemző látomás erejű művek, amelyek - nem túlzás - a magyar művészet élvonalába tartoznak.”
Szimbolikus utalásokban gazdag témavilágát elsősorban saját tapasztalataiból, az őt körülvevő hétköznapi világból merítette. Nem véletlen, hogy műveiből teljesen hiányzik a kritikai felhang: soha nem politizált, az őt körülvevő társadalmi viszonyokra sem reflektált, nem kívánt festészetn keresztül morális vagy erkölcsi ítéletet hozni. Ő csak festeni szerett volna, túláradó szenvedéllyel, a teremteni vágyás robbanásszerű ösztönösségével. Éppen ezért a közel hatvan éves életműben a legfőbb tematikai irányvonalak szinte változatlanok maradtak: a női akt, az ölelkező szerelmespár, a bohócok és harlekinek keserédes világa, a táj- és városkép, egzotikus országok furcsa, életkedvtől duzzadó szereplői és az önarckép állandó elemei úgy a hatvanas-hetvenes években készült munkáknak, mint legutóbbi festményeinek. Németh Miklós magánmitológiája az élet örömét hirdette, olykor felhőtlenül boldog, gyermeki naivitással, máskor ironikus, önkritikus felhanggal.
Németh Miklós hátrahagyott, több tízezer alkotásból álló életművét (festmény, plasztikai kísérletek, rajzok, stb.) mindenképpen árnyalja rajzművészete és grafikai tevékenysége. Kalligrafikus tus- és szénrajzai, finom tónusú, érzékeny akvarelljei egyszerre követték és kiegészítették vad festészetét.
Sokáig a művészeti élet perifériáján alkotó Németh Miklós az elmúlt években több hazai és még több külföldi galériában (Ausztria, Németország, USA) mutatta be műveit. Művészeti hagyatékának egy jelentős szegmensét, a 2008 és 2012 között készült alkotásait a Németh Miklós Művészeti Alapítvány kezeli.
