"Vannak itt érdekes dolgok, de óriási problémák is, amelyekkel foglalkozni kell" - rövid interjú Wehner Tiborral
A "Vizuális kultúránk a közelmúltban" előadássorozat második alkalmán Wehner Tibor a köztéri szobrászatról és a szocializmus éveinek művészetirányításáról, intézményrendszeréről tartott előadást. Ennek kapcsán beszélgettünk a művészettörténésszel.
Schneller János: Mióta foglalkozik a köztéri szobrászattal?
Wehner Tibor: Pontosan meg tudom jelölni az 1976-os és 1977-es évszámmal,ugyanis ekkor két szobrot állítottak föl egymáshoz elég közel és mindkettő számomra megdöbbentő volt.
Schneller János: Mióta foglalkozik a köztéri szobrászattal?
Wehner Tibor: Pontosan meg tudom jelölni az 1976-os és 1977-es évszámmal,ugyanis ekkor két szobrot állítottak föl egymáshoz elég közel és mindkettő számomra megdöbbentő volt.
1976-ban Melocco Miklós „A halottak élén” című Ady-szobrát Tatabányán, az úgynevezett „padon ülő Adyt”, a szobor megfogalmazása akkor egy teljesen új szemléletmód volt.1977-ben, egy évvel később pedig Kalló Viktornak a „Szövőnő” című szobrát Tatán. Adyt gyönyörű természeti környezetben, egy kis tó partjára, a Szövőnőt pedig a városközpontba, a barokk templom előtt állították fel, amit ezzel tönkre is tettek. A két mű felfogásmódja nagyon ellentétes egymással. Az egyik teljesen újszerű és progresszív szemléletet képviselt, a másik pedig egy teljesen konzervatív, akadémikus és pocsékul kivitelezett, színpadias akármi volt. Érdekesség, hogy egyik szobor sincs már eredeti helyén.Az Ady-szobrot számtalanszor összetörték, aztán végül sikerült egy olyan helyet találni neki, amit éjszaka is őriznek. A „Szövőnőt” pedig a városi közvélemény a rendszerváltás után félretette. Oda tette, ahova való, a szőnyeggyár előterébe, de már a szőnyeggyár sem létezik, szóval teljesen az elfelejtett múlt az egész. Ez a két szobor számomra nagyon élesen azt jelezte, hogy vannak itt érdekes dolgok, de óriási problémák is, amelyekkel foglalkozni kell. Ekkor vettem észre, hogy a köztéri szobrászattal nem törődik nagyon senki, illetve mindez teljesen hivatalos és propagandisztikus szinten működik. Művészettörténeti elemzés nincs. Innen indultam és kezdtem el ezzel foglalkozni.
Sch.J.: Vannak ebben a témában még feldolgozatlan területek?
W.T.: Ezen a területen is csak fehér foltok vannak, akárcsak az egész magyar művészettörténetben. A monumentális szobrászatnak emlékműszobrászat része időnként kap egy pofont innen-onnan. Amikor valami rosszat felállítanak, rögtön nekiesik a publicisztika, de például a kortárs kezdeményezések, az autonóm monumentális szobrászat feldolgozása még nem történt meg. Ami még nagyon fontos lenne, az a ’70-es évektől a művésztelepeken született monumentális szobrok feldolgozása, a különböző műtípusok elemzése. A portréemlékművek területén is nagy hiányok vannak. Nagyon sok dolog nem történt meg, ami a mai gyakorlatra igen káros hatású, mert nincsenek megfogalmazva tanulságok, nincsenek hivatkozási pontok, és emiatt, emiatt is állítanak fel ugyanolyan szobrokat, mint száz évvel ezelőtt.
Sch.J.: Jelenleg milyen kutatásokkal foglalkozik?
W.T.: Több dologgal foglalkozom már hosszú ideje. Egy szobrászlexikont csinálok. A művészettörténet dokumentálatlansága és összegzetlensége miatt kényszerültem erre, mert bárhova nyúltam - ha csak a szobrászatot nézzük - nem találtam forrásokat, dokumentumokat, bibliográfiákat, semmit se találtam. Illetve csak albumokra bukkan az ember, monográfiák és más feldolgozás helyett. Ekkor gondoltam arra, hogy ezt az adattárat meg kellene csinálni, amelyet nem találtam a Képző- és Iparművészeti Lektorátuson sem, mely intézménynek ez lett volna a hivatása, hogy egy dokumentációs bázist felépítsen, amiből lehet tudni, hogy kiknek állítanak szobrot és kiknek a szobrait szakvéleményezik. Ez egy óriási felelőtlenség. Öt éve kezdtem el ezt a munkát. Öt éve építem napi rendszerességgel és visszamenőlegesen keresem az adatokat, forrásokat és eddig körülbelül 3000 szobrásznak az életműve került a számítógépemre: szakmai életrajzok, díjak, megbízások, szakirodalom, bibliográfiák, illetve a kiállítások jegyzéke.
Sch.J.: Hol vannak a legnagyobb fehér foltok az elmúlt hatvan év magyar művészet kutatása térképén?
W.T.: Az a heppem, hogy léteznek a sokszor emlegetett, hivatkozott kánonok és sokszor ezek alapján íródnak meg a magyar művészettörténetek is. Ezek szelektív válogatások. .Az én eszményem egy teljes művészettörténet lenne, melyben benne vannak az akadémikus, a képcsarnoki festők, a divat-festők, a progresszívek; mindenki. Nem csak az avantgárdok, vagy csak a progresszívek, azaz nemcsak azok, akik élcsapatnak vannak minősítve bizonyos körök által. Tehát az eszményem, hogy mindenki jelenjen meg egy művészettörténetben a kismesterektől a nagyokig, hiszen a nagyok attól nagyok, hogy vannak kismesterek, és a jók attól jók, hogy vannak kutyaütők is. Egy árnyalt képet kellene megrajzolni, arra várok, hogy ez egyszer megszülessen, mert ez lenne az igazi és a teljes. Erre persze lehet, hogy várni kell még ötven évet.
Sch.J.: Mi a szakma legnagyobb problémája jelenleg? Önt mi foglalkoztatja leginkább ezzel kapcsolatban?
W.T.: Az, hogy hatástalan és keresztül lehet rajta lépni. Vannak gyenge szakmai fórumok és képviseletek, de ezeket a politika fél kézzel lesöpri mindenhonnan, meg sem hallgatja, észre sem veszi. Számos példát lehetne felhozni a közelmúltból, mint például a Nemzeti Galéria és Szépművészeti Múzeum összevonása. Vígjátékba, illetve szomorújátékba illő, ahogy a szakma pontosan megfogalmazta az érveit, és egyszerűen nem vettek róla tudomást.
Sch.J.: Elképzelhetőnek tartja, hogy valaha hasonlóan nagy rajongótábora legyen a vizuális művészeteknek, mint a zenének, vagy a színjátszásnak?
W.T.: Valószínűleg nem, de nem is tartom fontosnak. Az fontos, hogy ha közönségről beszélünk, akkor az a közönség kulturált legyen. Magyarország elsősorban irodalmi és zenei hagyományokkal rendelkezik, a 19. században nem volt képzőművészet, vagy csak alig. Az egész oktatás is elsősorban irodalom-központú, Kodály révén pedig zenei. A képzőművészet, a vizuális kultúra teljesen elhanyagolt. Gimnáziumban körülbelül kéthetente van egy rajzóra… Mit várunk még? Külföldön minden múzeum, gyűjtemény, vagy nagy kiállítás előtt órákig kell toporogni, amíg az ember bejut. Óriási az igény, bár nem mindig az adott település lakóközössége, vagy társadalma adja a közönséget, hanem a nemzetközi érdeklődés. Magyarországon nem is tudom, hogyan lehetne ezt elérni.
Sch J: Mitől lesz jó egy kiállítás? Mondjon három dolgot!
W.T.: Jó művektől, és nyilvánvalóan, a jó kiállító intézménytől, ami jó helyen van, és a kiállítása jól meg van csinálva. Budapesten nagyon jó kiállítóhelyeket nem nagyon tudok mondani. A Ludwig Múzeum is kint van a város szélén. Egy kiállítóhely legyen a centrumban. A Magyar Nemzeti Galéria, a Szépművészeti Múzeum rendben lenne, de pl. az Ernst Múzeum olyan, mintha nem is lenne. Lát egy plakátot vagy egy reklámhadjáratot, hogy történik ott valami? Megnyitnak egy kiállítást aztán halál csönd. Szóval jó helyen lévő, jó kiállító intézmények kellenek, amik nem megnyílnak, aztán bezárnak, hanem dolgoznak és tradíciót teremtenek. Sch J: Az elmúlt 10 évben tud mondani valamilyen kiállítást, ami emlékezetes és jó volt, gondolok itt elsősorban a közgyűjteményi és múzeumi kiállításokra? W.T.: Tavaly rendeztünk Pozsonyban a Nemzetközi Szobrászati Fesztivál keretében a Kogart Művészeti Gyűjtemény szobrászati kollekciójából egy monstre kiállítást a pozsonyi Művészetek Palotájában. Ezen több mint 100 művész műve szerepelt egy óriási kiállítótérben. Az anyag tulajdonképpen a 60-as évek és napjaink közötti magyar szobrászatának nagyon szép keresztmetszetét mutatta, majdnem minden jelentős művész szerepel benne, majdnem mindenki, akit el lehetett érni, (Borsos Miklóstól Pauer Gyuláig és Jovánovicsig), a hagyományos szobrászatot és a legmodernebb törekvéseket is reprezentáló művek jelentek meg egymás mellet és így nagyon szép áttekintést adott a tárlat. Jó volt kint a fogadtatása, itthonról egy kritika jelent meg az Új Művészetben, ahol 12 művész nevét rosszul írták be. De azért szép volt. Aztán Harasztÿ István rendezett egy kiállítást a saját műveiből és a gyűjteményéből, amit Csepelen és a Kogart Házban is bemutatott. Fantasztikus gyűjtemény, mert nem kizárólagos, minden törekvést képvisel, és nagyon személyes, mert személyes kapcsolatokon keresztül épült nagyon jó művekből. Múzeumi szintű ez a gyűjtemény.
Sch.J.: Kinek rendezne kiállítást a közeljövőben?
W.T.: Annak ellenére, hogy most nyílt egy kiállítása Szentendrén, Deim Pálnak rendeznék a Műcsarnokban egy kiállítást. És csinálnék egy ’Elfelejtett magyar szobrászok’ kiállítást is, akiket a közelmúltban felejtettek el, pedig nagyon fontos az életművük, mint pl. a Bocz Gyuláé, Bors Istváné, Götz Jánosé, Kígyós Sándoré, Török Richárdé, Samu Gézáé, Mészáros Dezsőé, Tornay Endre Andrásé és Matzon Frigyesé. Önmagukban is nagyon jók, de együtt végképp érdekes összeállítás lenne.
Sch.J.: Vannak ebben a témában még feldolgozatlan területek?
W.T.: Ezen a területen is csak fehér foltok vannak, akárcsak az egész magyar művészettörténetben. A monumentális szobrászatnak emlékműszobrászat része időnként kap egy pofont innen-onnan. Amikor valami rosszat felállítanak, rögtön nekiesik a publicisztika, de például a kortárs kezdeményezések, az autonóm monumentális szobrászat feldolgozása még nem történt meg. Ami még nagyon fontos lenne, az a ’70-es évektől a művésztelepeken született monumentális szobrok feldolgozása, a különböző műtípusok elemzése. A portréemlékművek területén is nagy hiányok vannak. Nagyon sok dolog nem történt meg, ami a mai gyakorlatra igen káros hatású, mert nincsenek megfogalmazva tanulságok, nincsenek hivatkozási pontok, és emiatt, emiatt is állítanak fel ugyanolyan szobrokat, mint száz évvel ezelőtt.
Sch.J.: Jelenleg milyen kutatásokkal foglalkozik?
W.T.: Több dologgal foglalkozom már hosszú ideje. Egy szobrászlexikont csinálok. A művészettörténet dokumentálatlansága és összegzetlensége miatt kényszerültem erre, mert bárhova nyúltam - ha csak a szobrászatot nézzük - nem találtam forrásokat, dokumentumokat, bibliográfiákat, semmit se találtam. Illetve csak albumokra bukkan az ember, monográfiák és más feldolgozás helyett. Ekkor gondoltam arra, hogy ezt az adattárat meg kellene csinálni, amelyet nem találtam a Képző- és Iparművészeti Lektorátuson sem, mely intézménynek ez lett volna a hivatása, hogy egy dokumentációs bázist felépítsen, amiből lehet tudni, hogy kiknek állítanak szobrot és kiknek a szobrait szakvéleményezik. Ez egy óriási felelőtlenség. Öt éve kezdtem el ezt a munkát. Öt éve építem napi rendszerességgel és visszamenőlegesen keresem az adatokat, forrásokat és eddig körülbelül 3000 szobrásznak az életműve került a számítógépemre: szakmai életrajzok, díjak, megbízások, szakirodalom, bibliográfiák, illetve a kiállítások jegyzéke.
Sch.J.: Hol vannak a legnagyobb fehér foltok az elmúlt hatvan év magyar művészet kutatása térképén?
W.T.: Az a heppem, hogy léteznek a sokszor emlegetett, hivatkozott kánonok és sokszor ezek alapján íródnak meg a magyar művészettörténetek is. Ezek szelektív válogatások. .Az én eszményem egy teljes művészettörténet lenne, melyben benne vannak az akadémikus, a képcsarnoki festők, a divat-festők, a progresszívek; mindenki. Nem csak az avantgárdok, vagy csak a progresszívek, azaz nemcsak azok, akik élcsapatnak vannak minősítve bizonyos körök által. Tehát az eszményem, hogy mindenki jelenjen meg egy művészettörténetben a kismesterektől a nagyokig, hiszen a nagyok attól nagyok, hogy vannak kismesterek, és a jók attól jók, hogy vannak kutyaütők is. Egy árnyalt képet kellene megrajzolni, arra várok, hogy ez egyszer megszülessen, mert ez lenne az igazi és a teljes. Erre persze lehet, hogy várni kell még ötven évet.
Sch.J.: Mi a szakma legnagyobb problémája jelenleg? Önt mi foglalkoztatja leginkább ezzel kapcsolatban?
W.T.: Az, hogy hatástalan és keresztül lehet rajta lépni. Vannak gyenge szakmai fórumok és képviseletek, de ezeket a politika fél kézzel lesöpri mindenhonnan, meg sem hallgatja, észre sem veszi. Számos példát lehetne felhozni a közelmúltból, mint például a Nemzeti Galéria és Szépművészeti Múzeum összevonása. Vígjátékba, illetve szomorújátékba illő, ahogy a szakma pontosan megfogalmazta az érveit, és egyszerűen nem vettek róla tudomást.
Sch.J.: Elképzelhetőnek tartja, hogy valaha hasonlóan nagy rajongótábora legyen a vizuális művészeteknek, mint a zenének, vagy a színjátszásnak?
W.T.: Valószínűleg nem, de nem is tartom fontosnak. Az fontos, hogy ha közönségről beszélünk, akkor az a közönség kulturált legyen. Magyarország elsősorban irodalmi és zenei hagyományokkal rendelkezik, a 19. században nem volt képzőművészet, vagy csak alig. Az egész oktatás is elsősorban irodalom-központú, Kodály révén pedig zenei. A képzőművészet, a vizuális kultúra teljesen elhanyagolt. Gimnáziumban körülbelül kéthetente van egy rajzóra… Mit várunk még? Külföldön minden múzeum, gyűjtemény, vagy nagy kiállítás előtt órákig kell toporogni, amíg az ember bejut. Óriási az igény, bár nem mindig az adott település lakóközössége, vagy társadalma adja a közönséget, hanem a nemzetközi érdeklődés. Magyarországon nem is tudom, hogyan lehetne ezt elérni.
Sch J: Mitől lesz jó egy kiállítás? Mondjon három dolgot!
W.T.: Jó művektől, és nyilvánvalóan, a jó kiállító intézménytől, ami jó helyen van, és a kiállítása jól meg van csinálva. Budapesten nagyon jó kiállítóhelyeket nem nagyon tudok mondani. A Ludwig Múzeum is kint van a város szélén. Egy kiállítóhely legyen a centrumban. A Magyar Nemzeti Galéria, a Szépművészeti Múzeum rendben lenne, de pl. az Ernst Múzeum olyan, mintha nem is lenne. Lát egy plakátot vagy egy reklámhadjáratot, hogy történik ott valami? Megnyitnak egy kiállítást aztán halál csönd. Szóval jó helyen lévő, jó kiállító intézmények kellenek, amik nem megnyílnak, aztán bezárnak, hanem dolgoznak és tradíciót teremtenek. Sch J: Az elmúlt 10 évben tud mondani valamilyen kiállítást, ami emlékezetes és jó volt, gondolok itt elsősorban a közgyűjteményi és múzeumi kiállításokra? W.T.: Tavaly rendeztünk Pozsonyban a Nemzetközi Szobrászati Fesztivál keretében a Kogart Művészeti Gyűjtemény szobrászati kollekciójából egy monstre kiállítást a pozsonyi Művészetek Palotájában. Ezen több mint 100 művész műve szerepelt egy óriási kiállítótérben. Az anyag tulajdonképpen a 60-as évek és napjaink közötti magyar szobrászatának nagyon szép keresztmetszetét mutatta, majdnem minden jelentős művész szerepel benne, majdnem mindenki, akit el lehetett érni, (Borsos Miklóstól Pauer Gyuláig és Jovánovicsig), a hagyományos szobrászatot és a legmodernebb törekvéseket is reprezentáló művek jelentek meg egymás mellet és így nagyon szép áttekintést adott a tárlat. Jó volt kint a fogadtatása, itthonról egy kritika jelent meg az Új Művészetben, ahol 12 művész nevét rosszul írták be. De azért szép volt. Aztán Harasztÿ István rendezett egy kiállítást a saját műveiből és a gyűjteményéből, amit Csepelen és a Kogart Házban is bemutatott. Fantasztikus gyűjtemény, mert nem kizárólagos, minden törekvést képvisel, és nagyon személyes, mert személyes kapcsolatokon keresztül épült nagyon jó művekből. Múzeumi szintű ez a gyűjtemény.
Sch.J.: Kinek rendezne kiállítást a közeljövőben?
W.T.: Annak ellenére, hogy most nyílt egy kiállítása Szentendrén, Deim Pálnak rendeznék a Műcsarnokban egy kiállítást. És csinálnék egy ’Elfelejtett magyar szobrászok’ kiállítást is, akiket a közelmúltban felejtettek el, pedig nagyon fontos az életművük, mint pl. a Bocz Gyuláé, Bors Istváné, Götz Jánosé, Kígyós Sándoré, Török Richárdé, Samu Gézáé, Mészáros Dezsőé, Tornay Endre Andrásé és Matzon Frigyesé. Önmagukban is nagyon jók, de együtt végképp érdekes összeállítás lenne.
